A papkerti, Caritashoz tartozó otthonnak harminckét lakója van, tizenhét ápoló és a kisegítő személyzet viseli gondjukat. Egyikük László Csilla, aki különleges kísérletbe kezdett: az érintés erejét tanulmányozza minden áldott nap.

„Kórháznál akartam dolgozni, az volt az álmom. Azért végeztem el a segédápoló-képzést a Caritasnál. A tanfolyamban gyakorlati modul is volt, így jöttem ide decemberben. Első nap már olyan volt, mintha hazajöttem volna. Öt éve volt ez” – mondja az ápoló, aki fürdetés után szusszan egyet az irodában velem beszélgetve. Felmenői között nem találunk idősgondozót, ő sem érti, honnan jön a hivatása, csak azt tudja, szereti munkáját. Tizenhárom éves fia és vőlegénye van otthon, ő pedig a két otthona között igyekszik tisztes távolságot tartani: nem hozza be a családi gondokat, és nem viszi haza az idősek búját-baját–örömét.

Amit a kinesztetikaképzésen tanult, arra munkáját végezve érzett rá: az érintés minősége csodákra képes. 
„Azt éreztem meg, ha csak mosolygok, akkor is mosolyt kapok. Az érintésre az a válasz, hogy: jaj, de jó, hogy jött. Fontos, hogy érezzék, törődünk velük. Egy érintés megváltoztatja a napjukat, egy kicsi beszélgetés fontos a lelküknek. Azt mondták, ha a lelkük kap egy kicsi vigasztalást, az már fél egészség nekik.”

Nem ölelgetős a székely ember. Hogyan fogadják a simogatást? – tudakoltam. „Hozzá tudnak szokni elég könnyen” – jött a válasz. Csilla számára evidencia, ha otthon hagyja nehézségeit, feszültségeit, ha nyugodtan lépi át a szoba küszöbét, simogatáskor tenyeréből is a „minden rendben van”-érzés árad. „Észrevettem magamon, hogy alkalmazkodó típus vagyok. Nem nehézség, hogy tudjak kedves lenni. Sok visszajelzést kapok a betegektől, hogy én jól választottam hivatást.”

Az érintés erejére számos példát tud hozni, tapasztalatból. „Egyik nap mondja egy néni: fáj a lába. Bekentem krémmel, megölelgettem, utána már tudott sétálni. Nem tudom, mi volt hatásosabb, de kellett az a kicsi szeretet hozzá, az biztos” – mondja, és mosolyog azon, hogy a néni, ahányszor meglátja őt, annyiszor fájdul meg a lába. Ő pedig kenegeti, ölelgeti… Van, aki azt kéri rendszeresen, fésülje meg a haját, ha látogató érkezik, legyen ember elé való a frizurája. Pedig egyedül is tudna fésülködni.

Irma néninek is keze ügyében van a fésű, ahogy belépünk hozzá, mielőtt szót váltanánk, használatba kerül a szépítő szerszám. Aztán Csilla letérdel elé, lábára húzza a papucsát. Megtehetné Irma néni is, de jólesik a törődés. Talán azt pótolja, amiből gyermekkorában kevés jutott neki.
Irma néni 1931-ben született. Udvarhelyen lakott, de az utca neve már nem kerül elő a memóriájából. Csak azt tudja, két gyermeke volt, az egyik meghalt, a másik Ausztriában él, ő pedig ezelőtt három évvel még unokájával lakott. 

„Hirtelen jött, magam sem gondoltam. Én egy talpraesett ember voltam mindig, mai napig is kimegyek a hegyre, visszasétálok. Kaptam egy ideg­­összeroppanást. Kikapcsoltam, kórházba kerültem. Senkit se engedtem magamhoz. Mindenre emlékszem, rettenetes érzés volt, egyedül voltam egy szobában. A kórházból kihozott az unokám, a nővérektől kaptunk lélegeztetőgépet, a fiam is hazajött. Orvost hívtak, én feküdtem, s sok kocsizúgást hallottam. Hívtam a fiamat, gyere gyorsan, annyi kocsi van, hogy nem bírom a zúgásukat. Aztán a repülők jöttek, csodálkoztam, olyan sokan lettek kovidosok, hogy nem győzik szállítani őket? Tanakodtak a fiamék, mi legyen velem. Nem volt kiút, az unokám be kellett hozzon ide, az öregotthonba.”

Nagyot ugrunk vissza az időben, Irma néni gyermek: „Szombatfalván volt egy nagy házunk. Amikor ötéves voltam, édesapánk meghalt. Anyám szüleinél laktunk, hárman voltunk testvérek, anyám hamar férjhez ment, s akkor jött a mostohasors. Anyám szerelmes volt, nem látta, hogy nekünk ez nem jó. Nagytatáék éltek, de öregek voltak, előfordult, hogy édesanyámék elmentek egy időre, s minket rájuk hagytak. Egyszer, mikor látták, hogy nagytata már beteges, feküdt az ágyban, édesanyámék közjegyzőt hívtak s tanút a szomszédból. Szép ember volt nagyapám, szép bajuszos, észnél volt, a közjegyzőnek azt mondta, a három unokájára hagyja a házat s mindent. A házat reánk íratta, kicsik voltunk, még iskolába sem jártam.

Egyszer megyek be, s nagytata csak nézi a plafont, hiába simogatom a kezét, nem szól hozzám. Szóltam anyáméknak, ők megnyugodtak, szépen a végrendeletet eltették. Ők élték az életet, nekem csak öt osztályom lehetett, azt mondta, nem ad tovább. Jött a tanítónő, könyörgött, hogy engedjen tovább járni, de édesanyám azt mondta, ő nem nevel kisasszonyokat belőlünk. Egyikünknek sincs felsőbb iskolánk. Engem hamar eltettek szolgálni, muszáj volt elmenni, mert a mostoha az mostoha. Nem volt otthonunk. El a háztól! Szolgáltam a szomszédban, mentem ide s oda, a téglagyárba, a bulgárokhoz, Bukarestben, a botfalvi cukorgyárban, Aradon, Segesváron a posztógyárban két gépen dolgoztam… Mindig mindenhol becsületesen, tisztességesen. Isten lássa a lelkemet, mai napig tiszta szívvel, feltartott fejjel, büszkén járok. Pedig az akkor nem volt könnyű. Azt mondják, még most sem vagyok csúnya, de vigyáztam magamra. Az volt bennem, hogy talpra, s hogy ne hagyd magad! S ezt megcsináltam” – árad a szó Irma néniből. Férjhez ment. „Jó férjet választottam, Fogarasról menekült, autószerelő volt, ő is árván nőtt fel. Olyan kicsi hitvány házat vettünk, hogy a szél a tetején a kátrányt fújta. Mondtam, nem számít, akármilyen, csak én zárjam be, legyen nekem otthonom már egyszer. Találtam aranyos mesterembereket, igazságosokat, még élnek, üzenünk egymásnak. Megjavítottuk, így nevelgettük a gyermekeket. Férjem meghalt elég rég, a számokra nem emlékszem, csak arra, hogy utána talpra kellett álljak. Gyűjtöttem a pénzt, kellett, perre is.”

Hosszú história, hogy perelte vissza a házat, s bár igazságáért kiállt, nem tagadja, édesanyjának mindezért nem tudott megbocsátani. „Amikor megébredek, s eszembe jut a sorsom, elszomorodok. Annyi mindent kibírtam. Csoda, hogy vagyok. Már az én életem elmúlt. Itt vagyok a földön, de rettenetes gondolataim vannak. Ezért esik jól most a simogatás” – vallja be az idős asszony, alátámasztva Csilla kísérletét. 
Hogy érdemes az étel és fürdővíz mellé még egy kicsi biztatást, nyugtatást is adni orvosságként. Dicsérni Attilát, hogy le tudja írni a nevét, nem szidni a nénit, hogy átkeretezi a székpárna funkcióját, és fogni a kezét az idősnek, ráfigyelve akkor is, ha már ötvenedszer kezd bele élete történetébe. Ez a képesség kevesek kiváltsága.