Háborús időkben a jövőről

Egy 1944. január 31-én készült közjegyzői okirat is idézi a múltat a felújított csíkbánkfalvi malomházban. Vitéz Orbay Endre végakarata nemcsak egy családi örökség sorsáról rendelkezik, hanem arról is tanúskodik, ahogy a férj halála után is gondoskodni szeretett volna feleségéről.

Bíró István
Háborús időkben a jövőről
Fotó: László F. Csaba

Egy régi dokumentum olykor többet elárul egy korról, mint hosszú történelmi leírások sokasága. Megmutathatja, hogyan gondolkodtak elődeink a családról, a vagyonról, az örökségről, a kötelességről és néha arról is, ami mindezek mögött áll, vagyis az emberi kapcsolatokról. A csíkbánkfalvi malomházban kiállított, 1944-ből származó végrendelet éppen ilyen kordokumentum. Első látásra jogi szövegnek tűnik, amelyben a paragrafusok, az öröklési szabályok és a családnév fennmaradásának kérdései dominálnak. Ám ha figyelmesen olvassuk, egy nagyon személyes történet is kibontakozik belőle.


Cikkünk a hirdetés után folytatódik!


„Mivel fiúvárományosom nincs…”

A közjegyzői okirat szövegét 1944. január 31-én készítettette dr. S. Nagy Jenő csík­szent­már­toni királyi közjegyzővel a végrendelkező vitéz Orbay Endre csíkbánkfalvi kereskedő. Végakaratát két tanú, vitéz Illyés András csíkszentsimoni állami iskolai igazgató és Lu­kács Zoltán csíkszentmártoni főszolgabírósági tisztviselő jelenlétében mondta el. A doku­mentum szerint vitéz Orbay Endre azért fordult közjegyzőhöz, mert egy esetlegesen később neki adományozandó vitézi telek öröklési rendjét kívánta előre meghatározni. A vitézi telkek adományozását és öröklését az 1920-ban kiadott 6650. számú kormányrendelet szabályozta.

Ami a teleknél is fontosabb

Vitéz Orbay Endre nem hagyta a véletlenre, hogy mi történjen a birtokkal, ha egyszer ő már nem lesz. Megfogalmazása szerint: „mivel fiúvárományosom nincs”, úgy rendelkezett, hogy a telek és a hozzá tartozó „leltárilag megállapitandó élő- és holt felszerelés osztatlan egészben szálljon át” lánya, Orbay Ágnes férjére, Havasi Istvánra. Kikötötte azonban, hogy veje családi neve mellé vegye fel az Orbay nevet is. A családnév továbbvitele különösen fontos volt számára, ezt világosan megfogalmazta a végrendelet negyedik pontjában: „Azt akarom, hogy véremmel szerzett vitézi telkem és nemességem okvetlenül az Orbay névvel és leszármazottal állandó összefüggésben maradjon” – diktálhatta.

A családi örökség sorsát még részletesebben szabályozta arra az esetre, ha lánya házassága felbomlana. Ilyenkor a telek a házasságból származó fiúgyermekre, elsőszülöttségi sorrendben szállt volna. Ha fiú utód nem születik, akkor az elsőszülött leány, illetve annak férje válhatott volna várományossá. Utóbbi esetben is feltétel volt az Orbay név felvétele. Ha pedig a leendő örökös neve nem magyar hangzású, a végrendelkező azt is előírta, hogy „köteles leend saját családi nevének elhagyásával az én nevemet felvenni és viselni”.

Háborús időkben a jövőről

30 éve a legjobb boldogságban

A sok részletes öröklési szabály között azonban van egy pont, amely egészen más hangot üt meg. Az ötödik paragrafusban Orbay Endre a feleségéről rendelkezik. A hivatalos, jogi megfogalmazás mögül itt a szerető és gondoskodni igyekvő férj alakja rajzolódik ki. „Arra az esetre, ha feleségem, kivel most már 30 éve legjobb boldogságban élek, és aki jó és rossz sorsomban mindig hű és odaadó élettársam volt, és most is az, özvegyen maradna…” – olvasható a végrendeletben. A folytatásban pedig arra kéri az Országos Vitézi Széket, hogy felesége ellátásáról a vitézi telek hozadékát figyelembe véve „igazságos és méltányos döntést” hozzon.

Nem hosszú vallomás ez, mégis sokat elárul. A férj nemcsak a családi vagyon, a név és a leszármazás jövőjét próbálta előre rendezni, hanem az előbbihez mérhető igyekezettel arra is gondolt, mi történik majd azzal az asszonnyal, aki három évtizeden át társa volt jóban és rosszban. A dokumentum talán legszebb emberi mozzanata éppen ez.

Munkadíj, írásdíj, bélyegilleték

A dokumentum végén még egy kérést fogalmazott meg: „Jelen végrendeletemnek a Kormányzó Ur Őfőméltósága által való kegyes megerősitéséért esedezem.” Az okiratot Orbay Endre és a két tanú saját kezűleg írta alá, a közjegyző pedig tanúsította, hogy az eljárás során a törvényes előírásokat betartották. A hiteles másolat 1944. február 9-én készült el. A dokumentum végén a korabeli ügyintézés apró részletei is megelevenednek: a közjegyzői díjjegyzék szerint a munkadíj 80 pengő, az írásdíj 5 pengő, a bélyegilleték 8 pengő volt, a teljes költség pedig 97 pengő 55 fillért tett ki.

Háborús időkben a jövőről





Hirdetés

Kövessen a Facebookon!