Feri bácsi már meghalt, csakúgy, mint a felesége, de én még beszélhettem vele. A lányuk minap egy vértesacsai ház előtt várt. Együtt idéztük fel azt az időt, amikor édesapja, nagyon régen, messze került a szülőföldjétől, messze Erdélytől. Igaz, nem olyan távolra, mint Wass Albert gróf, akiből híres író lett, és akinél Éger Ferenc lovászként dolgozott. Olyan régen, mintha egy másik életben történt volna. A múltidézésben az a régi írásom segített, amit annak idején készítettem, és amelyből egy példányt az Éger család is megőrzött.

– Az erdélyi Gyaluban születtem 1926-ban, egy mezővárosban, a Gyalui-havasok alján – mesélte nekem Feri bácsi. – Ott végeztem, de sajnos csak két elemit, és azt is román iskolában. Akkor az volt a rendszer. Majd bekerültünk Kolozsvárra, ott egy évig egy elég rossz állapotban lévő házban fagyoskodtunk. Apám, aki korábban kertész volt Gyaluban, nem kapott munkát a románoktól.  

Az idősebbik Égernek aztán valahogy sikerült elhelyezkednie Vasasszentgothárdon, így Wass Albert grófhoz, illetve akkor még sokkal inkább az apjához, szentegyedi és cegei gróf Wass Endre egykori huszárszázadoshoz kerültek a birtokra. Az író nem folyamatosan élt Vasasszentgothárdon, de a település – a család egyik ősi fészkeként – meghatározó helyszíne lett a gyermekkorának, fiatalságának, majd a gazdálkodóéveinek, egészen az 1944-es kényszerű emigrációig.

– Ott, Észak- és Dél-Erdély határán éltünk egészen 1940-ig, apám a birtokon kertészkedett – folytatta az elbeszélését Feri bácsi. – Boldogultunk, ahogyan sikerült. Mint fiatal gyerek, az uraságnál dolgoztam, lovászkodtam, csikóskodtam. Hárman együtt, két román fiú és én. Úgy emlékszem, mindig mentünk valahová. A gróf úr gyakran üzent, hogy fogjam be a lovakat: vadonatúj, kétkerekű kocsit húztak abban az időben. És kimentünk az erdőszélre, hol ide, hol oda, kivittük az ő tábori asztalát, székét. Én félrevonultam, vigyáztam a lovakra, a gróf úr pedig dolgozott, csinálta a maga irodalmát. De sosem beszélt arról, éppen mit ír. Nem szószátyárnak, de nagyon rendes embernek ismertem meg. Rólam mindig gondoskodott, szólt: menjek a konyhára, s kérjek magamnak ennivalót. Ferkó voltam neki, mindig úgy szólított.

Nem akadt, kinek meséljen erről addig, ezt mondta nekem találkozásunk napján, és ezt ismételtem el a leányának. Aztán folytattam, mit mondott még el nekem Feri bácsi, miközben a politikát kerülte, mert erre nevelték az addig eltelt évtizedek. – Hallottam, hogy háborús bűnösnek nevezték, de én nem tudok erről semmit. Az biztos, arra emlékszem, hogy amikor a magyarok bevonultak, a grófék hatalmas ünnepséget rendeztek a tiszteknek és a katonáknak. 

Wass Albert nemigen lovagolt, édesapjának, az öreg grófnak azonban volt két muszka hátasa, Feri bácsi azokat is ápolta, az egyiken szokta elkísérni a vadászatokra. 

– Az öreg gróf hordott egy vadászbotot, amely kétfelé nyílt. Mozdulatlanul ültem, amikor a vállamra tette, s úgy lőtt a vaddisznóra. Egyszer Feketelakra mentünk, ahol történt egy kisebb csínytevésem. Elfogyott a gróf bora, s beküldött a faluba a Szellő nevű fehér csődörön. Mondta, keressek neki valami borfélét, adott hozzá pénzt is. Teljesítettem a feladatot. Csak aztán, amikor odavezettem a lovat egy hosszú vályú mellé, hogy felüljek rá, az üveg kiesett a zsákból, s a bor egy része kiömlött a földre. Én akkor megijedtem, és teletöltöttem a palackot vízzel. De szerencsére nem vette észre – vagy csak úgy csinált, ezt nem tudtam meg soha.

Wass Endre nagyon szigorú, de igazságos ember volt, megkövetelte a rendet, mondta Éger Ferenc. A fia reggelente néha beöltözött, s beállt trágyát lapátolni a béresek mellé. Nem csoda hát, hogy a cselédség szerette az egész családot. Főleg magyar emberek, cselédek, béresek, kocsisok és tehenészek dolgoztak a birtokon.

– Örülök, hogy ennyi könyve kapható mindenfelé, Magyarországon, Székesfehérváron is – emlékezem Feri bácsi szavaira. – Ismerem a várost, mert oda kerültünk 1940-ben. Előbb Szamosújvárra mentünk, aztán kis ingóságunkat felraktuk egy vagonba, és onnan is eljöttünk.  Amikor betöltöttem a tizennyolcat, munkaszolgálatra kaptam behívót, de megszöktem, mert rosszak voltak a körülmények. Aztán jelentkeztem önkéntesnek, s 1944-től 1945-ig harcoltam. Elvittek Sziléziába, ott vetettek be az első vonalban, a német–lengyel határon. Eleinte magyar egyenruhát viseltem, aztán a többiekkel együtt beöltöztettek Waffen SS-nek. 

Munkám során azt tapasztaltam, hogy az idős emberek a haláluk előtt mindig a háborúra emlékeztek a legjobban. Persze ehhez előbb túl kellett élni a harcokat.

– A lövészárokban voltunk. Közeledett egy szovjet harckocsi, kilőttük, de éppen fölénk ért, s ahogy forgolódott, betemetett minket. Sokáig feküdtünk ott, amikor jött egy német ellentámadás, s akkor kiástak minket a föld alól. De addigra már majdnem megfagytunk. Nem meséltem erről soha senkinek, mert nem lehetett, muszáj volt, hogy az ember visszafogja magát. Végül 1945 szeptemberében értem haza egy sebesültszállítmánnyal. Aztán Fehérváron laktunk, 1950-ben megnősültem, de nem kaptunk lakást, a szüleimnek is csak egy szoba-konyha jutott. Akkor én még a vasúton raktam a szenet. Aztán elkerültem a Vörösmarty térre házmesternek, majd Vértesacsán sikerült megvennünk ezt a kis házat. 

Azt a házat, ahol 2026 nyarán a leányával üldögéltem. A dögletes melegben felidéztem, hogy Feri bácsi emlékezete szerint milyen volt a gróféknál a karácsony, amikor a grófnő ajándékot kötött nekik. 

– Mindig adtak mindenkinek egy kis ajándékot, kötött kesztyűket, csuklóvédőt, karmantyút, ilyesmit – mondta Éger Ferenc. – A grófné maga készítette ezeket, s kiosztották a személyzetnek. A karácsonyfával nem volt gond, hiszen rengeteg fenyő nőtt ott mindenfelé. Mindenki elment, s vágott magának egyet, amelyik tetszett. Szebbnek tűnt az ünnep, mint itt, mert tiszta fehérbe öltözött a táj, és méteres havak voltak.

A háború alatt még a szenet is papírba csomagoltuk, s rátettük a fenyőre, hogy legyen rajta valami, az alma, a dió jelentette a legnagyobb kincset a fán. Ma már senki sem tudja, mi az igazi szegénység. 

Amikor beköszöntött az újév, felköszöntötték a grófékat.  

 – A kanászok kürttel, a gulyások ostorral, a csikósok lóval. A pincemester kihozta a hordót, feltették az állványra, s pálinkát töltöttek mindenkinek.  Eleinte Éger Ferenc bátyja is kertészként dolgozott, aztán bekerült a kastélyba, amolyan kifutófiúnak. Ejtőernyős katona lett és eltűnt a háborúban, később sem tudtak meg róla semmit. Amikor faggattam az idős férfit, nem szépítette a múltat, láttam, azt érezte, amit mondott nekem.

 – Wass Albert grófról és a családról rossz nem jut eszembe, csak jó. Vadászni jártam velük, persze legtöbbször nem hajtottam a lovakat, de én voltam az őrző. Emlékszem, kis bőrmellényem volt kis zsebbel, s ha kaptam borravalót, azt oda tettem. De a háború óta nem lovagoltam. Szellőt szerettem a legjobban, nagyon nyugodt állat volt, ve­le ugrattam együtt a magyar tisztekkel. 

Annak idején, sok éve már, a vértesacsai portán ráböktem a homlokán lévő sebhelyre. Először azt hittem, háborús sérülés, de az öreg csak legyintett.

– Egyszer vittem ki a bíró lovát a faluból, mentem át egy hídon, és valami zaj támadt. A ló megijedt, leestem róla, még meg is rúgott. Jó darabig henteregtem, aztán a patakban lemostam magamról a vért. Csak ennyi történt velem.