– Tizenkét éves korában kezdett el fotózást tanulni és fotókat előhívni. Honnan ered ez a korai érdeklődés? 

– Ekkor kaptam az első fényképezőgépemet, hogy ne használjam folyton az édesapámét, aki fotóművész volt és a Marosvásárhelyi Fotóklub tagja. Tizenkét évesen már saját kis laborom is volt, ahol előhívtam az analóg technológiával készült képeket. A mai napig dolgozom analóg fényképezőgéppel, az átállást sem siettem el – egészen addig nem váltottam digitális technológiára, amíg nagyjából el nem érte azt a felbontásbeli minőséget, amit az analóg nyújtott. Öt-hat éves gyermekként már sokat jártam édesapámmal fotós eseményekre, kiállításokra, így a fotós látásmód kialakulása már ekkor elkezdődhetett. Amikor beengedtek a sötétkamrába, a technológiát is figyeltem, de ma már tudom, hogy a fotózás nem ezzel kezdődik, hanem a látásmóddal. A Hol készül a jó fénykép? kérdésre – amely a tanfolyamok egyik sarkalatos kérdése – a jó válasz az, hogy a fejünkben. Később próbáljuk megalkotni a valóságban is, amit már eleve elképzeltünk.

– Hogyan és mikor társult ehhez a csillagászat iránti érdeklődés?

– Ötéves voltam az első holdra szállás idején: emlékszem, néztük a közvetítést a tévében és akkor indult el bennem a világűrrel, a csillagos égbolttal, a galaxisokkal, a csillagok fizikájával, az űrutazással kapcsolatos érdeklődés. Az asztrofotózás akkor – és még hosszú ideig – nem létezett, illetve csak a szakcsillagászok számára volt elérhető. Az amatőr csillagfotózás is a digitális technológiához kötődik, a kétezres évek elejéhez, amikor az amatőrök már készítettek fényképeket az egyszerűbb, digitális szenzorokra. Az áttörést a Canon EOS 300D hozta meg 2008-ban, azzal akár éjszakai tájképet is lehetett készíteni, vagy felakasztani a távcsőre és csillagfotókat készíteni. Ezután következett egy lavinaszerű jelenség, és tizenöt év alatt eljutottunk odáig, hogy amatőrök sokszor jobb felvételeket készítenek, mint az óriástávcsövek. A csillagászatot és a fotózást ekkor sikerült összekötni, azóta készítek éjszakai felvételeket.

– Ez egy elvontabb területe a fotózásnak. Mit érdemes tudni róla, hogyan lehet elsajátítani?

– Az asztrofotózás elsősorban tudományos, dokumentáló jelleggel indult a 19. század végén, amikor megjelent a szárazlemez-technika, amellyel az 1950-es évekig dolgoztak, azután tértek át a filmekre. Később átkerült az amatőrök térfelére is, és megjelent a művészi igényű fotózás. Nagy érzékenységű szenzorokkal, hosszú időn keresztül készülnek ezek a fotók. Szép színesek, így a laikusok azt gondolják, szerkesztjük a képet, hiszen szabad szemmel nem látjuk éjszaka a színeket, csak azt, hogy mennyi fény van. A nagy érzékenységű szenzorok és a hosszú expozíciós idő kihozzák a színeket, de utólag kalibráljuk is a képeket, hogy színhelyessé váljanak. Az éjszakai égbolt színe valójában barnásvörös az univerzumból jövő infravörös fényeknek köszönhetően, de amikor saját fénye van a légkörnek, az zöldesen világít és sávokban hullámzik. Az asztrofotózás iránt érdeklődőknek szoktam rövid tanfolyamokat tartani az Erdélyi Magyar Csillagász Egyesületnél, amelynek alelnöke is vagyok. Fontosnak tartom a fiatalok bevezetését ebbe a szakmába, ahol az alapok elsajátítása után már mindenki boldogul egyedül is, hiszen a legtöbb csillagászegyesület oldalán van asztrofotó szekció, ahol szakemberek válaszolnak a kérdésekre. A csillagászat az egyik legdemokratikusabb tudomány, a legnagyobbak is nyitottak az ismeretterjesztésre. Idéntől a földrajzoktatás keretében a csillagászat is benne van a tantervben – ez óriási eredmény, hiszen nincs olyan területe a hétköznapi életünknek, ami valamilyen módon ne lenne kapcsolatban a csillagászattal, kezdve az időméréstől a GPS-készülékekig. Ugyanakkor az összes kémiai elem a csillagokban keletkezik, innen kerül ki az univerzumba.

– Hogyan vezetett az útja mindezek mellett az orvoslás felé? 

– Diákkoromban két dolgot szerettem nagyon: a fizikát és a biológiát, és szerencsém volt azzal is, hogy remek tanáraim voltak. A szívem leginkább a fotó–film szakra vitt volna, de a nyolcvanas években kevés hely volt a bukaresti egyetemen, így biológia–kémia szakos középiskolásként egyértelműen vezetett az utam az orvosi egyetemre. A fotózás hosszú ideig háttérbe szorult, vagy csak a családi fotózásokban nyilvánult meg. 

– A fotóival gyakran találkozhatunk a legkülönbözőbb helyszíneken. Mit üzen általuk?

– A fotózás egy önkifejezési forma, belső igény, ami által változik a látásmód, kitágul a világ, figyelsz az összefüggésekre, a mögöttes információkra. Egy következő szint, amikor ezt meg is mered mutatni a nagyvilágnak, vállalva a hibákat, kritikákat. Az első egyéni kiállításom 2015-ben volt Gyergyószentmiklóson, idén augusztus 15-én láthatták a képeimet a Mikó-várban szervezett tudományos-művészeti fesztivál keretében, ahol megmutattam, hogyan néz ki az égbolt a különböző napszakokban és évszakokban. Arra buzdítom az embereket, hogy készítsenek éjszakai fényképeket – ami már jobb minőségű telefonnal is lehetséges –, de legalább nézzenek fel az égre, mert nagyon sok izgalmas és szép dolog történik odafent. Valamikor az emberek többsége közvetlen kapcsolatban volt az égbolttal, tudta, melyik csillagkép hol helyezkedik el, sok tevékenységben a holdfázisokhoz igazodott. Érdemes lenne visszatalálni ehhez a látásmódhoz.