– Harmincöt évvel ezelőtt jött létre a szervezet, az akkori igazgató, dr. Vencser László szerint azért, hogy a rendszerváltás után külföldről felajánlott segélyek útját, emberséges elosztását segítse. Azóta a változó idők új szerepekkel ruházták fel a szeretetszolgálatot. Hogyan határozná meg, mi a szerepe ma a Caritasnak?

– Caritas szervezetünk létrehozását Jakab Antal püspök atya közvetlenül a rendszerváltás után, 1990. február 10-én rendelte el. Egyházi vezetőink bölcsességére vall, hogy korán felismerték: az akkor tapasztalt túlcsorduló segítő szándék csak akkor vezethet több életre, ha rendezett keretek közé terelődik – ahogy az éltető víz is megfelelő keretek között alkalmas öntözni, szomjat oltani, de annak híján elsodró árrá vagy mocsárrá torzulhat. Számtalan változáson ment át azóta a Caritas, de lényegi küldetése olvasatomban ma is ugyanaz: hogy az egyházunk szociális tanításában, közösségeink társadalmi elköteleződésében rejlő erőt hatékonyan és célirányosan azok javára fordítsa, akik leginkább rászorulnak. Hogy minden rendelkezésére álló eszközzel szolgálja a társadalmi igazságosságot, a kirekesztettek felkarolását és társadalmi betagolódását. Ennek érdekében pedig mozgasson meg mindent, ami az adott helyzetben és konjunktúrában megmozgatható.

– Sokan ismerik a „piros kabátosokat”, de kevesen vannak azok, akik a struktúrát látják: hogy a különböző programok, szolgáltatások miként tudnak a rendszer részei lenni? A szervezet ma hányféle módon támogatja az embert?

– Az a jobbik eset, ha a kívülállók, s különösen a támogatásra szorulók, egyáltalán nem kell foglalkozzanak a struktúránkkal. Mi a közvetlenséget, a megszólíthatóságot, az emberarcú Caritast szeretnénk művelni. Ez azt feltételezi, hogy ha valaki segítségre szorul, bármelyik „piros kabátost” megszólíthassa, és általa közvetlen utat találjon bármelyik támogatásunk felé. Ágazataink, szakterületeink, programjaink között nekünk, Caritas-munkatársaknak kell eligazodnunk. Minden struktúra csupán időleges keret, sokszor változott az idő folyamán, és változik is folyamatosan: addig jó, ameddig az életet szolgálja. Ha már nem teszi, mielőbb újra kell szabni. Mert ugye, célszerűbb mindig a ruhát a gyermekhez igazítani, és nem fordítva. Számtalan úton-módon segítünk, segítenek elsősorban a terepen dolgozó munkatársaink. Az eltelt évtizedek úttörő munkája során a szociális és egészségügyi szakmaiság mellett köteleződtünk el, ezt próbáljuk nap mint nap művelni, lélekkel megtölteni. Legtöbb programunk azoknak szól, akik leginkább ki vannak szolgáltatva. A gyermekkor és az időskor az a két életszakasz, amelyben kivétel nélkül mindenki támogatásra szorul. Programjaink java része erre a két életszakaszra összpontosít. Főleg azok felé fordulunk, akik ezen belül is fokozottabb figyelemre szorulnak, akiket terhelt szociális hátterük, szűkös anyagi helyzetük, súlyos egészségi állapotuk miatt mostohán kezel rendszer és társadalom egyaránt. Ápolunk, gondozunk, fejlesztünk, tanítunk, étkeztetünk, közösséget fejlesztünk, és mindemellett igyekszünk kedvező irányba terelni a segítés általános keretfeltételeit: mintákat állítunk, próbálunk ráhatni a törvényekre, szakmai standardokra, általános érvényű intézkedésekre.

– A Caritas munkaközösségében közismert az az életminőség-modell, amely szerint: akkor érzem jól magam a bőrömben, ha hatékony vagyok, tudok kapcsolódni, autonóm vagyok és létem értelmes. Hogyan valósul meg ez a szolgáltatásokban, és miként van jelen a munkaszervezésben?

– A Hennessey és Knobel által kidolgozott úgynevezett integrális életminőség-modell kiváló tájékozódási szempontrendszer bárki számára, akinek nem közömbös, ki mennyire érzi jól magát saját bőrében. Ez egy segítő intézményen belül hatványozottan felértékelődik. Akkor segítjük jól a másik embert, ha hozzásegítjük saját hatékonyságának tapasztalatához, a minőségi kapcsolódás és elhatárolódás lehetőségéhez és képességéhez, ha nem döntünk róla semmit nélküle, és segítjük felismerni, hogy élete értékes, célja és iránya van. Ezek a szempontok kell hordozzák segítői döntéseinket. Bármelyik szempont csorbul, hanyatlik az életérzés, és végül több a kár, mint a haszon. Ezek a szempontok persze nemcsak a gondozottakra vonatkoznak, hanem munkatársainkra, családtagjainkra, közösségeinkre, minden emberre. A cél a jobb, tartalmasabb, igazabb élet, az említett modell csupán egy jól sikerült térkép. Tudjuk, hogy a térkép nem azonos a tájjal, de segíthet eligazodni a mindennapok során, mikor közben óhatatlanul elcsallingózunk valamerre feltett szándékainktól. Segít céltudatosan és reflektált módon jelen lenni.

– Egy tanuló szervezetről beszélünk. Milyen elven alapszik a caritasos tudásátadás belső körben, illetve a felnőttképzésben?

– A tanuló szervezet fogalma Peter Senge nevéhez kötődik, akit a rendszergondolkodás egyik meghatározó úttörőjeként tartanak számon. Szerinte a szervezeteket és azok működését egységükben kell vizsgálni, nem elszigetelt részeik alapján. Egy tanuló szervezet képes folyamatosan fejlődni és alkalmazkodni a változó környezethez azáltal, hogy tagjai egyéni és kollektív tanulás útján folyamatosan fejlesztik képességeiket. A hétköznapokba ágyazott tanulási kultúráról van szó, amit a Caritas fennállása óta művelünk, mélyítünk, alakítunk. A számtalan kihívás, a szociális és egészségügyi ellátás súlyos rendszerszintű hiányosságai, a gyorsan és összevissza változtatott keretfeltételek létbizonytalansága mellett nem is volt választásunk, ha el akartuk látni feladatainkat. A szervezeti tanulás formái napjainkban rohamosan átíródnak, a hagyományos tantermi képzések, továbbképzések egyre inkább háttérbe szorulnak. Ma már nem az a kérdés, hozzáférünk-e bizonyos információkhoz, hanem sokkal inkább, hogy képesek vagyunk-e a hozzáférhető információáradatból egyénileg és közösségileg azt választani, ami értéket képvisel, és azt hatékonyan érvényesíteni. Ez éberséget, kompetenciát, és értékorientáltságot feltételez. Ezek fejlesztése, szervezeti beágyazása a központi feladat. A jövő tanulása személyre szabott, személyesen irányított, és a mindennapi életfeladatok és munkafeladatok mentén történik. Létfontosságú tehát a Caritas szempontjából is, hogy folyamatosan és céltudatosan keresse és biztosítsa az önfelelős tanulás védett tereit, keretfeltételeit minden munkatársunk és csapatunk számára. 

– Ha a szervezet közösségformáló erejére gondolunk, hogyan látja, mibe van beleszólása a Caritasnak, tudja-e megélni, példaként kínálni a hétköznapi kereszténységet?

– Egyik kedvenc gondolkodóm, Heinz von Förster szerint nem figyelhetünk meg úgy egy rendszert, hogy közben nem figyeljük meg a megfigyelőt is. Hiszen ő maga is része a rendszernek, csak ebben az összefüggésben értelmezhető. A „hétköznapi kereszténység” megélését annyiban tudjuk mintázni, amennyiben munkánkban, kapcsolatainkban és magánéletünkben mi magunk is megéljük. Ha felebarátainkra, legyenek kollégák vagy ellátottak, megpróbálunk a Jóisten szemszögéből tekinteni, igent mondani rájuk, javukat keresni. Ez hol jobban, hol kevésbé sikerül, de csak akkor van esélye, ha valódi, eleven kapcsolatban maradunk egymással, környezetünkkel és a Jóistennel. Mindannyian találkozunk az élet árnyékos oldalával, szenvedéseivel, beszűkülésével. Caritas-munkatársként talán az átlagnál halmozottabban. Ez alakítja világlátásunkat, érzékenységünket, hozzáállásunkat. De, mint az elején is hangsúlyoztam, a Caritas nem „külön létező”. Akkor tudja hivatását teljesíteni, ha egy élő keresztény közösség elköteleződésének, érzékenységének, jó szándékának energiáit tereli jó vitorlába. Ha úgy tetszik, ékezet vagy nyomaték a „hétköznapi kereszténység” jóra való törekvésein.

– Merre tart a harmincöt esztendős Caritas? Amikor Márton András igazgatóként közép- és hosszú távú tervet készít, az mit foglal magában?

– Szeretném komolyan venni meggyőződésemet, hogy a Caritas nem „külön létező”, hanem a mindenkori közösségeink társa és eszköze az éppen aktuális szociális kihívások hatékony és szakszerű megközelítésében. Ennek stratégiai megközelíthetősége nem annyira a mit? kérdése, hanem a hogyan?-é. Nem eredmény–minőség, hanem a folyamat–minőség. Ha a mindenkori jelenben szervezetként kellő érzékenységgel, éberséggel és nyitott szívvel tudunk jelen lenni a rászorulók és egymás számára, akkor a megfelelő időben azt fogjuk tenni, amit kell, ami megszólít, amivel dolgunk van. Persze, ez cseppet sem magától értetődő. Feltételezi, hogy meglegyenek azok az intézményi keretfeltételek és folyamatok, az a kapcsolódási kultúra és minőség, amely lehetővé teszi a folyamatos, hatékony, időben történő megújulást és célkorrekciót. De mindenekelőtt feltételezi, hogy folyamatosan szem előtt tartsuk értékeinket, mélyítsük érzékenységünket és elköteleződésünket, fejlesszük kompetenciánkat, és felismerjük saját egyéni és szervezeti felelősségünket és lehetőségeinket azzal kapcsolatosan, ami van.

– Mindannyian, akik a szeretetszolgálat részesei, ellátottként, kliensként, segítettként, segítőként vagy éppen támogatóként, a remény zarándokaiként élnek. Hogyan szól az Ön hozzájuk intézett biztatása?

– Nagyon zűrzavaros időket élünk, mindenhonnan áradnak hangosabbnál hangosabb, radikálisabbnál radikálisabb álláspontok, nézetek, abszolutizált és szembeállított részigazságok. Sokszor engem is megkísért a kulturális pesszimizmus árnyéka: hová tud ez vezetni egyáltalán? Számomra a remény zarándokának lenni annyit jelent, hogy nem akarok bedőlni ennek a teremtett méltóságunkhoz méltatlan külső zűrzavarnak. Rá akarok hagyatkozni a hitem szerint engem is folyamatosan teremtő és megújítani akaró Szentlélek vezetésére. Figyelni akarok a szívem csendjében és a felebarátaimmal való találkozásaimban egyaránt megszólaló hangjára. Hiszem, hogy ez az egyedüli kötőanyag, ami tartós és valóságos módon tud összeszőni embert az emberrel, és embert a Jóistennel. Akkor már nem a saját igazunkat keressük és nyomatjuk minden szinten, hanem sokkal inkább igazodunk és igazulunk szerető Istenünk akaratához, aki megígérte, hogy mindvégig velünk marad. Emberré és közösséggé alakít, olyan módon, ahogy azt hitem szerint megálmodta mindannyiunk számára.