Olyanok ott az emberek, mint a fenyőerdő. Az messziről sötét, komor. Csak ha benne jársz, érzed a tiszta világot, mely körülzsong, megragad, s többé nem ereszt el soha – írta 1958 decemberében Budapesten Csohány Kálmán pásztói születésű grafikus­mű­vész, miután 1944 és 1945 között a Csíki-havasokban tar­tózkodott: pontosabban Csík­szentmártonban és Csinódon volt, fakitermelésben dolgozott. Az akkor frissen érettségizett pásztói fiatal, hogy ne hívják be katonának, egy Nógrád me­­gyei gazdához szegődött, aki­nek Székelyföldön, Csinód közelében volt fatelepe. A ka­­­tonai szolgálat elől buj­do­só fiatal közel egy évet töl­tött Székelyföldön, mondta ér­deklődésünkre a grafikus­mű­vész fia, ifj. Csohány Kálmán.

– Életének fontos szakasza volt ez, sok szempontból meg­­határozó: nemcsak az em­bereket, hanem a nyelvjárást és a népdalokat is meg­szerette, itt tanult meg fu­rulyázni is. Sok népdalt otthon is szívesen énekelt

– tette hozzá ifj. Csohány Kálmán.
1945-ben visszatért Pász­tóra, de a szülői házban nem talált senkit: édesapja hadifogságban volt, édesanyja és testvére pe­dig Egerben tartózkodtak, de ő erről semmit sem tudott. Kallódott ebben az időszakban, mondta édesapjáról ifj. Csohány Kálmán, ugyanis előbb vasúti pályamunkásként dolgozott, majd szénbányász volt Nagy­bá­tonyban. „A helyek és évszámok jelzik azt a gyermek- és fia­talkort, melyek a továbbiakban meg­határozták egész életemet és minden munkámat” – fo­galmazott ön­életírásában a grafikus.
– A rajzot szerette mindig – hangsúlyozta ifj. Csohány Kálmán, és mint folytatta, erre mások is felfigyeltek. 

Ajánlották, hogy jelentkezzen a főiskolára, és 1947-ben, miután felvételizett, fel is vették a Képzőművészeti Főiskolára, ahol 1952-ben diplomát szerzett. A főiskolán Hincz Gyula Kossuth- és két­szeres Munkácsy Mihály-díjas magyar festő, grafikus és iparművész, érdemes és kiváló művész; Ék Sándor Kossuth-díjas festő, grafikus; Koffán Károly magyar grafikus, fotóművész, bábművész, mű­vészpedagógus, érdemes mű­vész; és Konecsni György Kossuth-díjas magyar festő, grafikus voltak a mesterei. A főiskola elvégzése után szá­mára lélekölő admi­nisz­tratív munkát végzett, fogalmazott fia, majd egyre több illusztrációt kez­dett készíteni irodalmi kiad­ványokhoz.

– Az egyik legfontosabb a Tamási Áronnal való kapcsolata volt, ugyanis ő illusztrálta az Ábel-trilógiát. Nemcsak a kia­dónak, ha­nem Tamásinak is jóvá kellett hagynia a rajzokat, így közvetlen kapcsolatba ke­rültek. Baráti kapcsolat alakult ki köztük, Tamásinak nagyon tetszettek a rajzok

– részletezte ifj. Csohány Kálmán.
Ezt követően könyv­illusz­trá­torként többek között Tersánszky Józsi Jenő, József Attila, Áprily Lajos, Kassák Lajos, Illyés Gyula, Déry Tibor szerzők műveihez is készített illusztrációkat.

A grafika mellett kerámiával is dolgozott: az apró tálkáktól a több száz négyzetméteres mu­ráliákig különböző léptékű és funkciójú kerámiatermékek kerültek ki a keze alól. Sokáig nem mert rézkarccal dolgozni, de foglalkoztatta ez a grafikai eljárás is: az 1960-as évek elején ebbe is belevágott, és a későbbiekben ezt az eljárást alkalmazta a leg­gyakrabban. Tusrajzokat, litográfiákat, ak­varelleket is készített. Ma­gyar­­országon az 1960-as évek grafikus nemzedékének egyik meg­határozó egyéniségének tekintik: 1964-ben és 1967-ben is Mun­kácsy-díjjal, majd 1974-ben Érdemes mű­vész kitüntetéssel ismerték el munkáját. Alkotásain megjelenik a népi szimbolika, amiért munkásságát a legtöbb művészeti kri­tikus folklorisztikus irányzathoz kapcsolta, de mint önéletírásában a grafikusművész le­je­gyezte, „nem tiltakozom ellene, de nem is ér­tek egyet vele. Nem tartom magam folklórművésznek”.

– Társasági em­ber volt. Kül­földi és ma­gyarországi kiállí­tásokon vett részt, zsűrizett, és egyformán jól érezte magát szakmai körökben, illetve a munkások között, a kocsmában is

– em­lékezett édesapjára fia.

„Szűkebb hazám embereit ismerem jól, de úgy érzem, hogy az ő örömük vagy bá­na­tuk papírra vagy rézlemezre való vetésével egyetemes em­beri magatartást közelítek meg. Ez a legfőbb célja és ér­telme munkáimnak” – je­gyezte le Csohány Kálmán. A gra­­­fikusművész Budapesten élt, 1975-től haláláig a buda­pesti Képzőművészeti Szak­középiskolában tanított. Al­ko­tómunkájának gyakran volt terepe a mártélyi, a hajdú­böszörményi és a miskolci művésztelep. Budapesten hunyt el 1980-ban, kívánságára szü­lővárosában, Pásztón he­lyezték örök nyugalomra. Gazdag életművének egy részét felesége, Csohány Kálmánné Tóth Klára gondozta, jelenleg pedig gyermekei, Kálmán és Klára éltetik édesapjuk emlékét. Számos műve kü­lönböző múzeumokban és magángyűjteményekben van.

A grafikusművész szüle­tésének századik év­for­dulóján Pásztó város önkormányzatát felkérte a Csohány Baráti Kör Pásztó Kultúrájáért Alapítvány, hogy Csohány Kálmán-em­­lék­évet hirdessenek meg. Eddig Pásztón, Hódmező­vá­­sárhelyen, Szek­szárdon, Hajdú­böször­ményen, Buda­pesten, Balassa­gyarmaton, Miskolcon és Baján nyitottak emlékkiállítást, és mivel Pász­tó önkormányzata régó­ta kapcsolatban van a csíkszentmártoni önkor­mány­zattal és Csohány Kálmán szí­vesen emlékezett vissza csíki tar­tózkodására, ezért munkáinak egy ré­szét Csíkszent­már­tonba is elhoz­ták, mondta ér­dek­lődésünkre Farkas Attila, Pásztó polgármestere. Kiállították azo­kat a képeket is, ame­lyeket e vidékhez kötődő em­lékei alap­ján készített el, illetve olyan munkákat is, amelyek átte­kin­tést adnak a grafi­kusművész mun­kásságáról: könyvillusztrációk – köztük az Ábel-trilógiához ké­szültek –, akvarellek, litográfiák és tusrajzok is láthatók, sorolta ifj. Csohány Kálmán. Mint arról korábban beszámoltunk, a ki­állítás megnyitásának napján, június 27-én a grafikusművész emlékére plakettet is avattak a művelődési házban.

– Nekünk el nem mondható élmény, hogy itt lehetünk. Édes­apánktól sokat hallottunk erről a vidékről, és megszerettük anélkül, hogy sok időt töltöttünk volna itt

– mondta ifj. Csohány Kálmán.
A csíkszentmártoni kiállítás július 30-ig te­kint­hető meg a művelődési ház emeleti ter­mében, hét­köznapokon 9–15 óra között.