Kézzel hímezik a budapesti Nemzeti Színház díszfüggönyét, egy 162 négyzetméteres, 520 kilós bár­sonytextilt. Kustán Melinda Győrben élő textiltervező iparművész tervei szerint készül, de a hímzést Kárpát-medence-szerte több hímzőasszony végzi. A textiltervező elmondása szerint nemcsak az alkotás, hanem az összefogás is páratlan, amellyel a függöny készül. Mint mondta, a történet 2019-ben kezdődött, amikor Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház vezérigazgatója arra kérte, hogy olyan díszfüggönyt készítsen a budapesti Nemzeti Színházba, amelynek sehol sincs párja, s amely megjeleníti a nemzeti összetartozás gondolatát. Más támpontot nem kapott, de elmondása szerint klasszikus iparművészként állt a feladathoz, és mielőtt bármilyen tervet készített volna, megnézte, hogy a Nemzeti Színházhoz hasonló színházakban milyen belső terek és milyen textilek láthatók. Európa, Egyesült Amerikai Államok, Dél-Amerika, Ausztrália és Ázsia színházait a világháló segítségével vizsgálta meg, és amelyről nem talált megfelelő felvételeket, kapcsolatba lépett a színházak működtetőivel, hogy segítséget kérjen. Azon gondolkodott, hogy mi lehetne az a téma, amely találó lenne a magyar Nemzeti Színházhoz: több ötlete is volt, de egyediségre törekedett, és olyan témát akart választani, amely értékteremtéshez kötődik. Akkoriban népmeséket, népballadákat olvasott, és arra gondolt, hogy a Kárpát-medence magyar nyelvterületén levő gazdag mintakincset fogja feldolgozni. Akkor még nem tudta, hogy ilyen nagy fába még senki sem vágta a fejszéjét.

A terv készítésekor Kustán Melinda az életfa motívumot választotta, pontosabban tizenkét életfát, szimbolizálva a hónapokat és az idő múlását. A fák törzsén honfog­la­lás kori minták jelennek meg hímzéssel – a motívumokat fémdíszítményekről, tarsolylemezekről alakította át hímzésmintákká –, és a lombokon a Kárpát-medence magyar nyelvterületének hatvan tájegységéről származó népművészeti minták lesznek láthatók. A textiltervező a díszítéshez olyan eszközt keresett, amelyben megjelenik a teremtő erő, ezért választotta a hímzést, a hímzőasszonyokat. Miután a Nemzeti Színházban elfogadták a tervét, nekifogott a kutatómunkának, hogy részletesen kidolgozza a tájegységek mintáit. A jól ismert hímzésekkel nyilván nem volt probléma, de sok tájegység mintakincséről még nem készült gyűjtés. Az udvarhelyi varrottas vagy a mezőkövesdi matyóhímzés ismerősen csenghet azoknak is, akik keveset tudnak a hímzésmintákról, de a drávamenti, hollókői, baranyai és sárréti mintákat valószínűleg már kevesebben ismerik. Ráadásul olyan tájegységek is akadtak – szegény vidékeken, ahol a helyieknek nem állt módjukban hímezni –, ahol nem voltak hímzésminták, így Kustán Melinda a festett bútorokon levő mintákat, illetve a templomok festett mennyezetkazettáinak mintáit, vagy kerámiatárgyak és fafaragások motívumait alakította át hímzésmintákká. Vidéki múzeumokba látogatott el és gyűjtött anyagot, hogy megtervezze a részleteket. Mindezt 2019-ben kezdte, és később, a világjárvány miatti korlátozások ellenére is folytatta a kutatást.

– Minél több időt töltöttem kutatással, annál több gyönyörűséget találtam

– tette hozzá Kustán Melinda. 

Közben egy osztrák gyártóval együttműködve megtervezték a bársonyszövetet, amelyre a hímzés került. A bársonyt speciálisan erre a célra szövették, hiszen szabványoknak kell megfelelnie, lángállónak kell lennie, épp, mint a hímzéshez felhasznált fonalaknak is. A megrendelést egy Bécs melletti cég tudta vállalni, ott készült el a bársony, amelynek sajátos bordó színe van. A függöny megfelel az összes műszaki feltételnek is, hiszen azon túl, hogy kézzel hímzett díszfüggönyről van szó, a színpadon három irányban mozgathatónak kell lennie. A tervező szerint nagy kihívás volt úgy megtervezni a hatalmas textilt, hogy a függöny minden szempontból megfelelő legyen. Az életfák törzse végül gépi hímzéssel készült el, amely irányadó a hímzőasszonyoknak, akik kézzel varrják ki a hatvannyolc lombrészt. Ez azt jelenti, hogy hatvan hímzőasszonynak úgy kell egymástól függetlenül dolgoznia a bársonyon, hogy senki se tévedjen el a textil darabjain.
Kustán Melinda hangsúlyozta a kézzel hímzés fontosságát, hiszen az asszonyok belehímezik a lelküket a függönybe. Hatvanan dolgoznak rajta, akik hatvan különböző élettörténetet szőnek a függönybe.

– Az volt a célom, hogy összhatásában harmonikus látványt úgy hozzam létre, hogy a nagyon-nagyon különböző hímzéstípusok megőrizzék saját karakterüket. Úgy gondolom, hogy ez sikerült is

– mondta Kustán Melinda.
A textiltervező hatvannyolc mintát dolgozott ki, amelyekről egyenként közel száz rajzot készített. A rajzokat digitalizálta, majd előkészítette a gépi hímzést, hiszen a gép és a program sem magától végzi el a feladatát. Kustán Melinda részletes útmutatót készített a hímzőasszonyoknak arról, hogy melyik mintához hol, milyen színű fonalat kell használniuk. Ő biztosítja a fonalat, az asszonyok csak azzal dolgozhatnak, mert fontos betartani a színtervet. A minták terveit kinyomtatva, színre bontva is odaadja, illetve a méretarányosan nyomtatott tervrajzot is előkészíti számukra. Személyesen utazik el az asszonyokhoz, és amikor mindent átadnak nekik, megbeszélik, hogy milyen öltéstípusokat használhatnak, és arra is megkéri őket, hogy a megmaradt fonalat ne dobják el, ugyanis nem mindegy, hogy mekkora súlya van a függönynek. A tervező megmérte a fonalak súlyát, a munka végén pedig a megmaradt fonalakat is leméri, így tudja majd megmondani, hogy mennyi lesz a textil összsúlya.

Nemcsak maga a munka csodás élmény, hanem az is, hogy az összes asszonyommal közeli kapcsolat alakult ki. Tudom, hogy kinek hány gyermeke van, hogyan élnek, hogy mit szeret és mit nem, és hogy milyen nehézségei vannak az életben. Úgy érzem, hogy ők tényleg beleteszik a lelküket ebbe a munkába – mondta Kustán Melinda.
Érdeklődésünkre elmondta, hogy a hím­ző­asszo­nyo­kat nem volt nehéz megtalálnia, felkeresnie. Miután elfogadták a tervét, konferenciákon, vásárokon kereste a hímzőasszonyokat és munkáikat. A célja az volt, hogy az adott tájegységek mintáit olyasvalaki hímezze, aki ott született, ott él vagy onnan származott el, és ez többé-kevésbé sikerült is. Segítségére voltak a népművészeti egyesületek és szövetségek, de a hímzőasszonyokat a munkájuk alapján választotta ki. Ezután személyesen kereste fel a kiválasztott hímzőasszonyokat, majd egyik kapcsolat hozta a másikat, végül így alakult ki a jelenlegi, országhatárokon átívelő kapcsolati háló.

Amikor Kustán Melinda elmondta a hímzőasszonyoknak, hogy milyen munkához keres partnereket, mindannyian örömmel fogadták a felkérést, pedig jól tudták, hogy nehéz feladatról van szó. Bársonyra hímezni egyébként sem könnyű, a lángálló szállal átszőtt textil pedig még tömörebb, ráadásul az asszonyoknak olyan fonallal és öltéstípussal kell dolgozniuk, amelyet nem szoktak használni. A függönyt sávokra bontva hozzák és viszik Kárpát-medence-szerte, a sávok tíz méter hosszúak és százhatvan centiméter szélesek. Mondhatni, hogy csak az tudja, milyen megfogni, megemelni, forgatni, átölelni és apró öltésekkel díszíteni a hatalmas, nehéz anyagot, aki dolgozik vele, de ez nem igaz, mert már a hímzőasszonyok családtagjai is tisztában vannak ezzel, mert a függönysávok mozgatása nem egyszemélyes feladat. Az asszonyok a sávok egy-egy részén dolgoznak, az egyes minták mérete 60 x 80 centiméter. Ez hat-nyolc hétnyi munkát jelent egy fő számára, vagyis háromszáz, akár ötszáz munkaórát.

– Az egyik asszonyomnak két acéltűt készítettem elő, és arra kértem, hogy az egyikkel varrjon, a másik hadd maradjon nálam. Kíváncsi voltam, hogy mennyit fog kopni a tű, ha csak azt az egyet használja. Hatszázhetven óra hímzés után majdnem másfél centivel volt rövidebb az acéltű, amivel ő dolgozott, mint az, ami nálam maradt

– mutatott rá a munka nehézségére Melinda. 
Nem mindennapi feladatuk van a hím­ző­asszo­nyok­nak, ezért az egymáshoz közelebb lévők tapasztalatcserére mennek át egymáshoz, hogy hasznos trükköket tanuljanak el. A tervezőnek is fontos volt, hogy összekapcsolja a csapat tagjait egymással, de azt nem gondolta, hogy ilyen hatalmas önképzőkört fog kialakítani.
Munka közben tartja a kapcsolatot a hím­ző­asszo­nyok­kal, a távolság ellenére minden részletet meg tudnak beszélni. Tudja, hogy ki hogyan halad a hímzéssel, és amikor valaki elkészült az ő mintájával, a függönysávot továbbviszik a következő hímzőasszonyhoz. A tizenkét oszlop közül jelenleg négy teljesen kész van, a többi még utazik.

Riportunk megjelenésekor épp Paraj­don volt egy függönysáv, amelyen a nyugalmazott tanítónő, Szabó Judit dolgozott. Amikor meglátogattuk, a hatalmas bársonynak egy része felcsavarva hevert az asztalon, de látható volt a félkész minta, amelyen Szabó Judit éppen dolgozott. Mint mondta, december óta laknak együtt a bársonnyal, már az unokái is tudják, hogyan kell kikerülni a textilt, a függönysáv mozgatásában pedig férje segít neki. Ugyancsak a férje vállalta a hímzés előkészítését, a drukkolást, vagyis a minta rávetítését a bársonyra, hiszen ehhez erő és precizitás kell. Szabó Judit tizenöt színt használ a hímzéshez, a fonalakat Kustán Melinda biztosította, és részletes rajzokat adott, amelyeken jól látszik, hogy melyik fonalat hol kell felhasználnia. Ugyanakkor a méretarányos, nyomtatott rajzot is megkapták a tervezőtől, munka közben pedig folyamatosan tartják a kapcsolatot.

– Nagyon nehéz feladat, de nem bántam meg, hogy elvállaltam. Mindig nagyon lelkes vagyok, ha arra gondolok, hogy a családom tagjai az én kezem munkáját is láthatják majd a Nemzeti Színházban

– mondta Szabó Judit.
Mivel tagja a Romániai Magyar Népművészeti Szövetségnek és munkáik vándorkiállításokon szerepeltek, így Kustán Melinda tudomást szerzett róluk. Szabó Judit elmondása szerint ügyszeretetből vállalta el a munkát, és úgy véli, hogy csoda készül. Völgységi, avagy bukovinai székely mintát hímez a tíz méter hosszú és 160 centiméter széles sávra.
Ugyanekkor még a marosvásárhelyi Ugron Adélnál zajlott a hímzés, akinél korábban volt még egy minta, de most ismét visszatért hozzá egy sáv, ugyanis több minta elkészítését vállalta. Mint mondta, gyergyói és szilágysági mintákat varrt, és lelkesedése hasonló Szabó Juditéhoz. Minden nehézség ellenére nagy örömmel vállalta a felkérést, megtiszteltetésnek tartja, hogy részese egy ilyen monumentális, páratlan alkotás elkészítésének. Mint megtudtuk, Gyergyószentmiklóson és környékén Kisné Portik Irén néprajzkutató vezetésével zajlott a hímzés, Székelyudvarhelyen pedig az Artera Alapítvány tagjai dolgoztak a függönyön.
Ahogyan Kustán Melinda mondta, mivel nem gépek hímeznek, ezért nehéz megmondani, pontosan mikorra készülhet el a függöny. Ha valaki nem tudja folytatni a munkát, mást kell keresni a helyére. A hímzőasszonyok többsége nyugdíjas, de van, akinek több, és van, akinek kevesebb ideje van hímezni. Az asszonyok életkörülményei is másak: a legfiatalabb nem is asszony, hanem huszonkét éves lány – aki egyébként tizenöt éves hímzőtapasztalattal rendelkezik –, a legidősebb pedig nyolcvannyolc éves néni. A textiltervező reméli, hogy az év végére elkészül a függöny, és elfoglalja méltó helyét a budapesti Nemzeti Színház színpadán.

– Mindenki érzi ennek a munkának a súlyát, mert hatalmas összefogás mutatkozik meg. A Nemzeti Múzeum kutatóitól kérdeztem, hogy van-e a Kárpát-medencében olyan tárgy, amelyen a több mint hatvan tájegység mintakincse egyetlen tárgyon szerepel. Azt válaszolták, hogy nincs, ez a függöny lesz az első ilyen tárgy

– mondta végül a textiltervező.