– A nyár végén, au­gusztusban részt vett a Me­xikóban megrendezett Art&­Science fesztiválon. Hogyan lett a rendezvény részt­vevője?

– Több helyre is meg szoktak hívni, de olyan ren­dezvényekre megyek a leg­szí­vesebben, amelyek szá­­­­­momra különlegesek. Ta­valy­­­előtt An­karában két hétig a nem­zet-közi Art&­Science nevű fesz­tiválon voltam, amelynek a Kúpula Art México csapat volt a társszervezője, idén pe­dig a mexikóiak szervezték meg a fesztivált. Tudósok, kutatók és művészek gyűlnek össze ilyenkor, mert a szervezők szerint a társadalmi fejlődés a tudomány és a művészet együttes hozzájárulásával va­ló­sulhat meg. A rendezvény kezdeményezője az egészség­tudományokra specia­li­záló­­dott Lokman Hekim Egye­tem volt. Mexikóban a kutatók az aztékok és maják által is használt természetes pigmentekről tartottak előadásokat, volt szó a színek és hangok rezo­nanciájáról is, illetve mű­vészettörténeti előadásokat is tartottak. A résztvevők – ku­­ta­tók és művészek – ti­zen­nyolc országból érkez­tek: Spanyolországból, Tö­­­­rök­­­­­or­szágból, Argentíná­ból, Bosznia­-Hercegovinából, Uk­­raj­­­nából stb. Különleges társa-ság volt, sokan ismertük már egymást Ankarából. A kö­zel kéthetes rendezvény egyik felében Mexikóvárosban vol­tunk, a másikban pedig az ókori Teotihuacan romvá­ros közelében tartózkodtunk, amely leg­­inkább a piramisok­ról hí­res. Egy nagyon szép és ha­talmas birtokon voltunk el­szállásolva, de a környéken is sokat utaztunk. Nekünk, művészeknek az alkotás volt a feladatunk, és a fesztivál végén rendeztek egy kiállítást az elkészült munkáinkból.

– Mennyire volt inspiráló ez a környezet?

– Inspiráló volt a társaság és a környezet is: amellett, hogy sokat tanulunk egymástól, a környék is számos impulzust adott. Nagyon más az a színes világ a miénkhez képest. Ott ma is népszerű a murális festészet, és úgy általában sokkal nagyobb szerepe van ott a vizuális művészeteknek, mint felénk. Az ókorban az aztékok is jelekkel, rajzokkal kommunikáltak, illet­ve Diego Rivera – Frida Kahlo férje – és még két társa nevéhez kapcsolódik a muralista mű­vészeti mozgalom, amely a falak, mennyezetek vagy más állandó építészeti felületek dí­szítését tette népszerűvé. Ennek a mozgalomnak az eredménye, hogy még a kis­városokban is, minden ház falán képek vannak. Ez esz­méletlen látványt eredmé­nyez, nagyon színessé tesz minden települést. Minden rajznak van mondanivalója, in­formációt hordoznak, és nem a múltban ragadt vizuális elemekkel, hanem mai ké­pekkel. Nagyon szeretném, ha itthon is lennének hasonló kezdeményezések. Egyébként én eddig azt hittem magamról, hogy sok színt használok, a kiadóknak is ez volt a visszajelzésük, de Mexikóban úgy éreztem, hogy ez semmi ahhoz képest, ami ott van. Az ott élőkön pedig látható a különbség az őslakosok és a spanyolok között. Nemcsak a fizikumuk más, hanem a hitviláguk is: sokan hisznek az azték istenekben, és ez az élő hitvilág és kultúra az utcákon is jól látható. Európa teljesen más abból a szögből.

– Milyen alkotást készített?

– Mivel a szervezők az illusztrációimat kedvelik, e­zért ebből indultam ki. Egy kol­­lázst készítettem, amelyet egy népmese ihletett.

– Milyen volt hazatérni?

– Ötletekkel, inspirációval és tervekkel érkeztem meg, de a hazatérés egy picit lelombozó is a szakma reménytelensége, a bizonytalanság miatt. Épp ezért fontosak nekem az ilyen rendezvények, mert segítenek abban, hogy ne adjam fel a festést. Most szünetel az illusztrálás is. Úgy érzem, hogy ez egy ki­halófélben levő mesterség, mert egyre kevesebb munka van.

– Van kilátása újabb nem­zetközi alkotótáborokban való részvételre?

– Mindig vannak lehe­tő­ségek. Meghívtak Arizonába, az apacsok földjére egy kiállításra, Izmirbe, Koreába és Argentínába. Ha ezek kö­zül bár egy helyre eljutok, már annak is örülni fogok. Minden ilyen meghívás pozitív visszajelzés számomra.