– Évtizedek óta elemzi a közép-európai lét sajátosságait. Hogyan látja, változott-e az utóbbi években az a „szorongás”, ami ezt a régiót jellemzi, vagy ugyanazokat a köröket futjuk?

– A szorongás nem nagyon változik. A térképen ugyanott vagyunk, a jelentőségünk is körülbelül akkora – sőt egy kicsit kisebb –, mint volt. Mindig konkrétan kell megnézni a dolgokat: nem minden hagyomány aktuális folyamatosan. Vannak viszont olyanok, amelyek búvópatakként rejtőznek, és időnként előjönnek. A mentalitásunk tehát változik is, meg nem is. Sok minden átöröklődik a családi és a közösségi tradíciókkal anélkül, hogy tudnánk róla, és ezek hajlamosak újra előbukkanni, akár évtizedek múltán is. A jók és rosszak egyaránt.

– Egy olyan korban, ahol a digitális tartalom dominál, mi a szerepe egy olyan fizikai találkozásnak, mint a Csíkszeredai Könyvvásár? Van még „mágikus ereje” a papíralapú könyvnek?

– Számomra mindenképpen van, mert én még időben megtanultam olvasni. Sokan vannak viszont, akiket nem tanítanak meg időben. Ez a valódi probléma. Világjelenségről van szó, amiről már nagyon sok okos dolgot leírtak, jómagam már a hatvanas-hetvenes években elkezdtem erre felfigyelni, azóta pedig hatalmas irodalma lett a témának. Az, hogy a gyermekek megszeretik-e az olvasást, döntő a szellemi és lelki épülésük, fejlődésük szempontjából. Egy hosszú regény egészen másfajta figyelmet követel meg – ha valaki képes végigolvasni, és még örömét is leli benne –, mint az interneten megjelenő egy-két oldalas közlemények. Ha a szükséges készségek nincsenek kialakítva, reménytelen végigolvasni akár egy kiváló regényt is. A kérdés az, hogy a szöveg a passzív vagy az aktív fantáziát mozgósítja. Az elmúlt évtizedekben elterjedt képi világ és a mobiltelefonok kijelzőjére optimalizált, rendkívül rövid, két-három bekezdéses fogalmazásmód egy diktált világot teremtett. Ezt az ember csak passzívan tudja befogadni, semmilyen aktivitást nem követel meg, ezzel szemben egy igazi irodalmi mű az aktív fantáziát mozgósítja: az ember azt képzeli el, amit akar, úgy fordítja át a betűt vagy a hangot képpé, ahogy az neki megfelel. Ha valaki nem tanulja meg elég fiatalon ennek működtetését, ebből az áldásból kimarad. Ez pedig nagy baj.

– Műveiben óriási történelmi tablókat fest le. Mennyire érzi úgy, hogy a múlt kutatása közben valójában a mai magyar valóságról beszél?

– Ha a mai magyar valóságról akarok beszélni, akkor azt írom le. Nem szoktam korlátozni magam: ha mai téma jut eszembe, azt néhány évtizede már mai témaként írom meg – többnyire színdarabokban, és nem nagyregényben. Nagyregényben a mindenkori, számomra adott mai magyar valóságot soha nem tudtam és talán nem is akartam leírni. Azért nem, mert egy nagyregényhez tulajdonképpen mindent kellene tudni, én pedig nem tudok mindent a mai valóságról, nem vagyok ott a színfalak mögött, ahol a döntések születnek. A történelmi témáknál a kutatók már eléggé feldolgozták például azt, hogyan hozta meg a döntéseit Ferenc József. Ott, ha kell, leírom, ha nem kell, akkor sem felesleges a tudás, mert tisztában vagyok a döntési mechanizmusokkal. Most viszont fogalmam sincs, hol hozzák meg azokat a döntéseket, amelyek a mai életünkre alapvető hatással vannak. Akiknek pedig van erről fogalmuk, azok nem fognak nagyregényt írni, mert mással – politikával, pénzkereséssel, hatalomgyakorlással – foglalkoznak, amivel én nem. Úgyhogy nagyon nehéz helyzet ez, nincs is olyan, hogy a mai valóságról érvényes nagyregényt írjanak Magyarországon. Nagyon ritka az ilyen. Körülbelül Móricz Zsigmond volt az utolsó, aki ezt meg tudta csinálni, ő viszont mást sem tett, mint utazott, és jegyzetelte, amit az emberek itt-ott mondtak, sok közegbe bejáratos volt, és ezt át tudta ültetni a regényeibe. Nem feltétlenül nagyregényekbe, inkább közepes méretű vagy kisebb művekbe – egyébként azok a legjobbak, amelyekben szűkre szabott polgári történeteket örökített meg. A nagyregénye, az Erdély, történelmi mű, nem az akkori valóságról szólt. Az úgynevezett nagyregényt nagyon nehéz a saját korszakunkról megírni. Ritkán sikerül, maximum olyan nagyon hosszú, tulajdonképpen befejezhetetlen művek formájában, mint amilyeneket a franciáknál Proust vagy egyes osztrák szerzők írtak. Nem reális elvárás az íróval szemben, hogy nagyregényben ábrázolja a saját korát. A kisregény más, abban sikerülhet, mint Fejes Endrének a Rozsdatemető és a Szerelemről bolond éjszakán.

– Drámaíróként hogyan látja, képes-e még a színház vagy az irodalom társadalomformáló erővel bírni?

– Az irodalomnak soha nem volt társadalomformáló ereje, ez csupán illúzió. Írtak ugyan róla, de nem Petőfi robbantotta ki a forradalmat 1848. március 15-én a Nemzeti dallal – vagy a Talpra magyarral. Nagyon jókor írta, és jókor lehetett elmondani, de nem amiatt tört ki, a bécsi forradalom kellett hozzá, azt pedig nem Petőfi okozta, mint ahogy a bécsit is megelőzte a párizsi. Nem így működnek a dolgok. Abban a pillanatban s még néhány hétig az a vers nagyon hatékony volt, de utána Petőfi műveit már nem szívesen közölték a lapok. Később volt olyan verse, amit csak Táncsics radikális lapja mert lehozni, mert a többiek utálták. Az Itt a nyilam, mibe lőjjem? címűt senki nem merte közölni, Az apostolt pedig évtizedekig nem engedték megjelentetni. Szóval mítosz, hogy az irodalomnak társadalom- vagy történelemformáló ereje lenne. Ha megnézzük a francia forradalmat, milyen művek maradtak fenn abból az időből: írtak néhány indulót, megmaradt a Marseillaise, de nem az okozta a forradalmat. A költők és az írók természetesen érzékenyen reagálnak a társadalmi eseményekre, de nem ők hozzák létre azokat. Ezt ők maguk is megfogalmazták, Madách Imre írta például, hogy „Nem a kakas szavára kezd virradni, de a kakas szól, ha virrad”. Először fel kell jönnie a napnak, hogy a madarak köszöntsék, és nem fordítva, ahogy azt mi szeretjük láttatni.

– A monumentális műveit látva a külső szemlélő azt gondolná, hogy Ön rendkívül fegyelmezett munkatempóban dolgozik. Mi az, ami ennyi év után is hajtja, hogy újabb és újabb rétegeit fejtse fel a valóságnak?

– Egyáltalán nem dolgozom fegyelmezetten. Vannak írók, akik reggel hatkor vagy nyolckor leülnek, délig fel sem állnak, aztán megebédelnek, és délután élik a társadalmi életüket. Sokan voltak ilyenek – magyarok és külföldiek egyaránt –, akik életmódszerűen írtak. Én összevissza alkotok, soha nem volt fix penzumom. Hogy mi hajtja az embert? Nem tudom. Jó csinálni. Érdekes, kalandos. Érdekel az, amivel foglalkozom, és menet közben váratlan dolgokkal találkozom – akár a puszta képzeletemből hívom elő a témát, mindenféle kutatás nélkül, akár levéltári és könyvtári adatok között búvárkodom. Ez a váratlanság, kiszámíthatatlanság nagyon jó. Ha nem lenne az, nem csinálnám.

– Melyik napszakban megy a legjobban az írás, és milyen körülmények között? Inkább a csendet kedveli, vagy szükséges valamilyen háttérzaj, esetleg zenei aláfestés?

– Sosem volt ennek rendszere. Nyilván délelőtt vagyok a legfrissebb, de amíg dolgoztam, két-három állásom volt egyszerre, így csak éjszaka tudtam írni. Amióta nyugdíjas vagyok, és kevesebb a kötelezettségem, inkább délelőtt tudok dolgozni, délután már fáradtabb vagyok, estére meg teljesen kimerülök. Tehát a délelőtt a legjobb időszak, de évtizedekig nem tehettem meg, hogy ekkor írjak. Ami a körülményeket illeti: nálam nem a csend és nem is a zene van jelen, hanem üvölt a rádió, áradnak belőle a politikai hírek és egyéb lényegtelen dolgok, én pedig közben dolgozom. Nem tudom, miért alakult ez ki, talán jótékonyan birizgálja az agysejtjeimet. Ifjúkoromban sokáig a Luxembourg Rádiót hallgattam rövidhullámon, ami nagyon rosszul jött be, zúgott, elhalkult – amellett írtam. Volt egy időszak, amikor Bob Dylant vagy Leonard Cohent hallgattam, azokat a nyúlós, szentimentális számokat nagyon szerettem. Komolyzenét viszont nem tudok munka közben elviselni, mert akkor arra figyelek oda, így az elől menekülök. Különben is furcsa viszonyom van a zenével: zeneszerző szerettem volna lenni, volt is rá némi esélyem, de végül nem az lettem. Emiatt a komolyzenét teljesen kizárom írás közben.

– Sokszor nyilatkozta, hogy az emberiség nem sokat tanul a saját történelméből. Ilyen látlelet mellett mi adhat reményt egy írónak? Van-e valami, amit lát a mai fiatal generációkban – akár itt, Erdélyben –, ami optimizmussal tölti el az irodalom jövőjét illetően?

– Az ember lényegéhez tartozik, hogy szeret mesélni és mesét hallgatni. Ez a képesség velünk születik, olyan igény ez, amit nem lehet kiölni, a gyermek csak mesét akar. Később, főleg felső tagozattól kezdve, gyakran kiölik a diákokból ezt a hajlandóságot, ami súlyos hiba, egyfajta diszfunkció. De mivel a vágy velünk születik, mese mindig lesz. Az irodalom pedig maga a mese, teljesen mindegy, milyen formában nyújtjuk. A tapasztalatátadásnak ez az egyetlen effektív formája létezik. Ha nincs mese, nincs hőse és nincs jó cselekménye, akkor a tapasztalatot nem lehet átadni. Elvont tapasztalatot képtelenség átültetni a fejekbe. Meg lehet írni történelmi szakkönyvben vagy filozófiai értekezésben, azt el fogja olvasni kétszáz ember, de a többi tízmillióra nem fog hatni. Arra, hogy milyen az ember, mire készüljön fel lelkileg, és milyen belső értékeket, csírákat kell felnevelnie magában, egyedül a mese képes. Van, amikor erről elfeledkeznek, de a „pénzes”, nagy bevételt hozó műfajokban ma is kizárólag a történetmesélés működik. Elvadultan mesélnek, legyen szó hollywoodi filmről vagy tévésorozatról. Rémmesék ezek, vagy épp különféle szexuális történetek – de hatnak. Hiszen Shakespeare is horrort és pikáns sztorikat írt, amelyek szintén mesék voltak. Másképp nem lehet eljutni az emberekhez. Emiatt ez a műfaj mindig létezni fog, mert antropológiailag így vagyunk huzalozva. Ez persze nem feltétlenül optimista kijelentés a részemről, mert rémes lehet az emberi természet, ha pont erre van szüksége. De hát ilyenek vagyunk, és ez így is marad.