Ha őszinték vagyunk magunkhoz, el kell mondanunk, elég sok baj van ezen a világon – jegyezte meg bevezetőként Csaba testvér. „Kisded hazánkban kiderült, hogy kormány nélkül is egészen jól mennek a dolgok, de Magyarországon sem panaszkodhatnak, hogy nincs semmi izgalom, mert van épp elég, egész Európában és a nagyvilágban szörnyűségek tör­ténnek. Az ember csak kapkodja a fejét. Régen meg kellett néznie egy horrorfilmet annak, aki rémületre vágyott, ma már elég, ha bekapcsolja az esti híradót. Leó pápa is tudja ezt, ezért a bíborosokkal összedugták a fejüket: milyen gyógymódot írjanak erre a sok összevisszaságra? Gondolom, töprengtek a bíborosok, tanácsokat kértek, s végül receptként egyetlen nevet írtak le: Szent Ferencét. Úgy gondolták, Szent Ferenc választ tud adni egy sor olyan problémára, amely miatt mi, emberek egymás hajába kapunk.” 

Valahogyan vissza kell nyernünk Isten gyermekeinek szabadságát, jókedvét, derűjét, ragyogjon az arcunk, hogy jó legyen nekünk ezen a Földön lenni, folytatta Böjte atya. „A mai világban azt látjuk, kapzsik az emberek, harcolnak, egymás tyúkszemére lépnek, pedig Jézus azt mondta: Nézzétek az ég madarait, nem szántanak, nem vetnek, mégis élnek! Az anyagiakhoz való viszonyunkat kellene rendeznünk. A mi Urunk Jézus Krisztus nem mondta, hogy ne akarjunk birtokolni. Sok gyermek melyik szót tanulja meg először? Azt, hogy kell… Minden kell. Isten teremtette belénk a birtoklás utáni vágyat. Jézus sehol nem mondja, hogy ne birtokolj, csak arra figyelmeztet, ne légy olyan lökött, hogy olyat gyűjtesz, amit a rozsda úgyis szétrág, a moly megesz. Olyan kincset gyűjts, amely megmarad az örök életre. Arra születtünk, hogy gyönyörű dolgokat gyűjtsünk: ilyen lehet például az ember felesége, a gyermeke.”

Mindaz, ami felesleges, csak lehúz, figyelmeztetett előadásában a szerzetes. Aztán arra emlékeztetett, hogy a 90-es évekig szegénységben éltünk, aztán beszabadultunk a plázákba és mindent összevissza vásároltunk. „Mind belerakjuk a hátizsákunkba és cipeljük, folyik a víz rólunk, nem kapunk levegőt, pedig az utolsó ítélet után nem jön szembe veled sem a házad, sem a ruhád, de még a diplomád se. Nem érdekel az majd senkit! A barátaid azonban szembejöhetnek veled, vagy azért, hogy megigyanak veled egy jó mennyei sört, vagy azért, hogy elmondják a véleményüket rólad. Lehull majd mindenről minden fátyol, ezért az irgalmasság testi-lelki cselekedeteit gyakorolva gyűjtsünk kincseket! Én összegyűjtöttem közel hétezer gyermeket harmincöt év alatt. Most is jöttek, szembeszaladtak, megpusziltak. Ha a hétezer egykori gyermek közül bármelyikkel találkoznék, örömmel tudnám átölelni és köszönteni. Ez a mi igazi kincsünk!”

Csaba testvér egy történetet idézett, amikor egy alkalommal meglátogatta egy néni. Megkérte, imádkozzon azért, hogy a fiá­nak legyen munkahelye Kanadában. „Mondom neki, én azért nem imádkozom. – De megfizetem! – hangzott a válasz. – Nincs magának annyi pénze, hogy én ilyen butaságot kérjek magának a Jóistentől, hárítottam el ismét a kérést. Megbotránkozott a néni, nem értette. Elmagyaráztam: azért, hogy a fia hazajöjjön Erdélybe és munkát kapjon, akár reggelig imádkozom vele az oltár előtt. De azért, hogy a világ túlsó felén gyökeret eresszen, hogy aztán maga soha az életben ne tudja az unokáját átölelni, csak szkájpoljon vele…?! Nem bántott maga engem, hogy ilyeneket kérjek a Jóistentől, mondtam a néninek. Rám nézett, és így szólt: Tudja, atya, igaza van! Többé én se imádkozok ezért.”

Jó kereszténynek kell lenni, szeretetben kell élni, Isten akaratát ezen a Földön valóra kell váltani! – szögezte le az atya. „De, ha bármit megszerzel és beraksz a hátizsákodba, azt cipelned kell. Mi az, ami lehúz? Az anyagi dolgok. Kisiskolás voltam, amikor kirándulni mentünk a Hargitára. Őszies idő volt, már megkezdődött a tanítás. Édesanyám megrakta a hátizsákom: fiam, ha esik az eső, fiam, ha elázik a cipőd… Jó nagy lett az a hátizsák. Én abból a kirándulásból csak arra emlékeztem, hogy folyik rólam a víz, és megfogadtam, én többet kirándulni nem megyek, az egy borzasztó dolog. Aztán idővel rájöttem, hogy nem engedem az édesanyámat közel a zsákomhoz, a magam módján pakolok, és attól kezdve izgalmas kirándulásokon vehettem részt. Az életünk azért olyan leterhelt, mert nagyon túlterheljük magunkat. Olyan célokat, vágyakat tűzünk magunk elé, amelyeket hiába érünk el, nem tesznek boldoggá.”

Csíkszeredában létrehozták a Mária-kertet, hogy a Szűzanyának ne csak szobra és temploma legyen, hanem kertje is. Az előadó minden jelenlévőt arra biztatott, látogassa meg! „Adja az Isten, hogy kilépjünk magunkból és egymás felé nyissunk! Bátran és szeretettel merjük elmélyíteni az Istennel való kapcsolatunkat, egymást szépnek látni, biztatni! A szeretet gyógyszer, csodákat tesz. Az ételből sem sajnáljuk a sót, a kapcsolatainkból se spóroljuk ki a szeretetet! Az újdonságokra akkora fülünk van: hallgasd meg, amit kétezer éves anyánk, az egyház mondott! Próbáld ki! Azok a falvak, közösségek, amelyek tudják szeretni Istent, megmaradnak. Induljon el minél többek életében az őszinte Krisztus-követés! Hozzál döntést! Mondd, hogy igen, őseim hitéhez, népem gyökereihez hűséges leszek! Adjál magadnak fél évet, és meglátod, minden megváltozik körülötted! Ne bánts senkit, ne mondj rosszat senkire, és egyenesbe jönnek a dolgaid. Tervezd újra az életed, hiszen ehhez a GPS ott van a szívedben, bízzál benne! Mert tranzitban vagyunk ezen a Földön. Megszülettünk, a semmiből jöttünk és a végtelenbe tartunk, az örök élet a miénk. Úton vagyunk.”