Amikor magot ültetek a földbe, abban a mozdulatban van valami egyszerű és mégis megrendítő. Kívülről úgy tűnik, mintha vége lenne valaminek. A mag többé nem látható. Pedig éppen ott, a föld mélyén kezdődik valami új, egészen új élet.

Október 3-án az esti órákban Assisi Szent Ferenc tranzitusára, égbe költözésére emlékezünk. Erről Illés testvér, Szent Ferenc egyik legközelebbi társa és a rend vezetője így ír: „Mi ugyanis, »az élet közepén halálban vagyunk«, ő [Ferenc] azonban átment a halálból az életre.” Nyolcszáz évvel ezelőtt, élete végén Ferenc azt kérte, hogy fektessék a puszta földre. Nem akart mást, csak visszatérni ahhoz a földhöz, amelyből vétetett. Ferenc nem egyszerűen a földhöz akart visszatérni, hanem ahhoz az Istenhez, akinek kezéből a földet és saját életét is kapta. Ferenc nem akarta letagadni, hogy teste elfáradt, hogy beteg és gyenge. Nem próbálta szebbé tenni a valóságot. Elfogadta azt, ami van. Érezte a földet maga alatt, éppen ezért tudott még akkor is énekelni: „Áldott légy, én Uram, és minden alkotásod…”
Nyolcszáz év után ez a kép különösen közel kerülhet hozzánk. Mi sokszor éppen az ellenkezőjére törekszünk: szeretnénk erősnek, sikeresnek, fiatalnak és fontosnak látszani. Nehezen mutatjuk meg, ha elfáradtunk, ha valami fáj, ha szükségünk van másokra. Ferenc pedig arra emlékeztet, hogy nem kell állandóan másnak mutatnunk magunkat. Már maga az „alázat” szó is, amely kifejezéssel Ferencet illetjük, a földre, a humuszra emlékeztet. Arra, amiből vétettünk. Az alázat éppen azt jelenti, hogy végre nem kell tovább játszanunk a szerepeinket. Nem kell bizonyítanunk, hogy többek vagyunk annál, akik valójában vagyunk.

Egyszer csak ott állunk Isten előtt mindennel együtt – és ebben van valami mély szabadság –, azzal is, amire büszkék vagyunk, és azzal is, amit szégyellünk. A sikereinkkel és a kudarcainkkal, az örömeinkkel és a sebeinkkel. 
Ferenc egyik mondata nagyon egyszerűen fogalmaz: „Annyit ér az ember, amennyit Isten előtt ér, és nem többet.” Ferenc azonban nemcsak a földdel, a teremtményekkel, felebarátaival békült meg. Átölelte Halál testvért is. Ebben az ölelésben pedig ott volt Krisztus keresztjének emléke. Azé a Krisztusé, aki maga is végigjárta a szenvedés, a halál és a feltámadás útját. A keresztény remény nem azt mondja, hogy a testünk ellenére élünk, hanem azt, hogy Isten a testünket sem hagyja magára. Testben élünk, testben halunk meg, és Krisztusban a test feltámadásának reményében élünk. A mag képe nem véletlenül áll olyan közel a keresztény reményhez. Szent Pál is erről beszél: ami elvetésre kerül, az nem ugyanabban az állapotban támad föl. Ez Szent Ferenc halálának egyik legszebb üzenete is: amit Isten kezébe adunk, az nem vész el. Nem vész el a fáradtságunk, a szeretetünk, a sebeink, még a halálunk sem.

A magnak előbb el kell tűnnie a földben. Ferenc tranzitusának egyik legmélyebb üzenete: amit szeretetből Isten kezébe adunk, az nem eltűnik, hanem átadja magát az életnek.
Aztán egyszer csak áttöri a földet, és megmutatja, mi volt benne kezdettől fogva. A feltámadás reménye: amit most még csak Isten lát bennünk, azt egyszer ő maga hozza napvilágra.