Túlzás nélkül kijelenthető: történelmi siker született a belgrádi birkózó-világbajnokságon, hiszen 44 év – Kozma István San Diegó-i sikere – után nyert újra világbajnoki címet magyar szabadfogású birkózó. Pontosabban: magyar színekben szereplő szabadfogású birkózó. Iszmail Muszukajev roppant rokonszenves, szeretni való, szerény figura, aki Európa után a világ tetejére is felült, s remélhetőleg a jövő évi párizsi nyári ötkarikás játékokon sem talál majd legyőzőre.
A fanyalgók viszont azt firtatják, mennyire magyar ez az aranyérem, hiszen Iszmail egy szót sem tud magyarul, edzője sem magyar, hazájában, Dagesztánban él feleségével és három gyermekével, ráadásul nem Magyarországon készül, edz, hanem odahaza, s csak az aktuális világversenyek előtt egy-két héttel landol a Liszt Ferenc repülőtéren. Félreértés ne essék: világraszóló sikere, a magyar zászlóval való ünneplése sokunk szeméből örömkönnyeket csalt ki, főként mikor tiszteletére eljátszották a Himnuszt, s mi, magyarok akkor is büszkék lehetünk rá, ha a magyar televíziónak oroszul nyilatkozik, miközben szavait a magyar szabadfogású válogatott ukrán nemzetiségű edzője fordítja tört magyarra...
Muszukajev tulajdonképpen nem kellett Oroszországnak, a riói olimpiai selejtezőt jelentő orosz bajnokság döntőjében olyannyira csúnyán elcsalták tőle a mérkőzést, hogy a komplett dagesztáni keret tiltakozásul visszalépett a további küzdelmektől. Muszukajev ügynökén keresztül országot keresett hát magának, így lett a Ferencváros leigazolt sportolója, így indulhatott magyar színekben a világversenyeken. Honosításra a világ szinte összes sportjában és összes kontinensén van példa, miért húznánk hát az orrunkat magyar színekben elért sikere miatt?
Bár Muszukajev parádés teljesítménye láttán önfeledten ugráltam a tévé előtt, némi üröm – utólag – azért csak vegyült az örömbe. Az újdonsült világbajnok Budapesttől 2536 kilométerről, a Pjatyigorszk és Vlagyikavkaz között félúton található Khasanyaból, a Kaukázus északi lejtőiről érkezett, miközben merítési lehetőség éppenséggel a Hargita alján is lenne. Muszukajev az alig 120 ezret számláló balkár – a törökökhöz hasonló nyelvet beszélő – népcsoporthoz tartozik, és optimista számítások szerint ennél azért legalább ötször annyian vagyunk mi, székelyek. Felesleg említenem a székelyföldi birkózóhagyományokat, Lőrincz Mártont vagy Keresztes Lajost, hiszen elvándorlás ide, szűkös anyagi források oda, a székely birkózóműhelyek napjainkban is ontják a tehetségeket, más kérdés, hogy talán jobban oda kellene figyelnünk rájuk, s összességében az egész székelyföldi birkózásra. Hiszen a székely legénykék erősek, szívósak, megvan bennük a virtus is, nem mellékesen legerősebb izmuk a szívük, és magyar színekben szerepelve olyan érzés repítheti előre őket, amelyet egy honosított sportoló kevésbé mondhat el magáról befogadó hazájával szemben: a nemzettudat.