Talán merészség részemről messzemenő következtetéseket levonni, hiszen az utóbbi években jószerével csak félidőket csíptem el megyénk futballcsapatainak bajnoki mérkőzéseiből, ám a látottak szinte minden esetben csalódást keltők voltak. A végeredmény ugyan többször is kedvező volt számunkra, de lehetetlen volt nem észrevenni, mennyit hanyatlott szűkebb hazánkban a futball, jobban mondva a futballisták képességei.
Tény és való, manapság már nem a „zsukások” idejét éljük, akik egy-egy labdaátvétellel, remek kiugratással, helyzetfelismeréssel is kivívták a közönség ovációját, ma már „izomból” kell futballozni, futni, ütközni, harmincméteres lőtávon belül tüzelni. Emiatt van nálam a toplista élén Messi, és nem Ronaldo, s emiatt gondolok nosztalgiá­val a Détári-féle magyar, vagy a Del Piero, Andrea Pirlo, Roberto Baggio, Gianfranco Zola vagy Totti-féle olasz válogatottakra, de a sort hosszasan lehetne folytatni.
Apropó, olaszok. Ki tud kapásból felsorolni legalább három középpályást a két évvel ezelőtti Európa-bajnok azúrkékek keretéből? Míg a fent felsoroltak egy-egy mozdulatára, góljára sokan a mai napig élénken emlékeznek, kétlem, hogy ugyanez elmondható Barella, Cristante, Locatelli vagy Berardi esetében. Mondhatni, de a szövkap remek érzékkel állította egységes hadrendbe és vezette csúcsra a jobbára csak hozzáértők számára ismert labdarúgóit, ám a szurkolók szegényebbek lettek sok látványos csellel, labdabűvöléssel, elegáns megmozdulással. Erről jut eszembe az egykor a Fradiban varázsló Bánki József „Dodó” barátom sztorija, aki egy ideig szótlanul hallgatta az öltözőben a legendás tréner, Dalnoki Jenő bácsi fejmosását („B@sszátok meg, az én időmben büntetlenül nem ment el senki mellettem”, „B@sszátok meg, én gondolkodás nélkül kivágtam az első sorba, aki cselezni próbált ellenem”, „B@sszátok meg, én a csatár cipőjébe is belefejeltem, ha kellett”), mire Dodó kisiskolás módjára felemelt ujjal jelentkezett, és csendesen azt kérdezte: „Jenő bácsi, és olyan volt-e, hogy mellel át tetszett venni egy labdát?” Bánki onnantól kegyvesztett lett, de lassan kegyvesztett lett mindenki szerte a nagyvilág futballpályáin, aki edzője értelmezésében egyénieskedni próbált, aki nem oda futott, ahová előzetesen az öltözői táblára felrajzolta a tréner, vagy távoli kapura lövés helyett megpróbálta leheletfinom köténycsellel átverni védőjét. Még egy személyes apropó ezzel kapcsolatban: amikor a 2018-as CONIFA-vébén az akkor még a belga Royal Antwerpnél dolgozó Bölöni László meglátogatta londoni szállásán a székelyföldi válogatottat, esti sörözésünk alkalmával szóba hoztam a „zsukások” kontra „izomfutballisták” témát, s azt kérdeztem tőle, ha a klubelnök felajánlaná, hogy válasszon, Messit igazolja le a csapatba, vagy inkább két huszonéves, remek izomzatú színes bőrű fiatal futballistát, a neves szakember elhűlve nézett rám: „Micsoda kérdés, hát persze, hogy a két fiatalt!” Pedig légiósként ő is megtapasztalhatta, milyen érzés egy csapatban játszani olyan labdazsonglőrökkel, mint Fernandez, Giresse, Bats, Tiganáról nem is beszélve, akik hazájukban mai napig félisteneknek számítanak, ám edzőként nálunk, laikusoknál sokkal jobban tudja: a pályán való „művészkedés” ma már nem célravezető, futni, lőni, ütközni kell, kőkeményen odatenni a csontot.
Visszaevezve hazai vizekre, én – egy-két kivételtől eltekintve – ezt sem látom a mai labdarúgókban, de ez talán azzal is magyarázható, hogy időközben a román másodosztályos bajnokság nívója a rendszerváltás előtti harmadik osztály szintje alá csökkent (ki ne emlékezne az udvarhelyi Mihály Imrére, Kis Lajosra, Dénes Jenőre, Szávuj Attilára, a keresztúri Lőrinczi „Bandikára”?), miközben egy futballista fizetése megsokszorozódott. Az SZFC és az FK legutóbbi bajnokijából egy-egy félidőt voltam képes végignézni csak, de nem láttam se finom cselt, se kőkemény ütközést, se villámgyors megiramodást, futást, távoli bombát még kevésbé. Két szóval jellemezném a látottakat: szánalmas, de főként: fájdalmas.