Letűnt idők hétköznapjainak jó hangulatú eseményei voltak a fonók, a toll- és a kukoricafosztók, illetve a vasárnapi köztéri mulatságok. Az individualista értékeket előnyben részesítő globalizálódó világunkban már a szomszédi találkozások, az egymás kisegítése is egyre ritkább. Szinte azt mondhatni, ezért mi magunk nem is vagyunk hibásak, hiszen ha figyelmetlenek vagyunk, gyakran csak sodródunk az eseményekkel, megoldásra váró ügyeink, bajaink lekötnek, és a maradéknyi szabadidőt sokszor a telefonos „kapcsolatépítésre” vagy a nagyobb képernyőkre fordítjuk. Ez is rendben van, de nem szabadna megfeledkeznünk arról, hogy a személyes kapcsolatépítést semmi sem helyettesíti, illetve azt sem árt tudatosítanunk, hogy bármennyire próbálunk önállóak lenni, akaratlanul is egymásra vagyunk utalva.

Ezért is érdemes az odavetett szevaszok mellé bár egy-két jó szót szólnunk. A kulcs tehát a zsebünkben van, csak nyitottnak kell lennünk, ahogyan az elmúlt hetekben nyitott volt két kisebb utca lakóközössége is a közös utcabálra. A mulatság ötlete a „régebb óta fiatalok” fejéből pattant ki, de a konkrét szervezést a sokszor szidott „ezek a mai fiatalok” vállalták, és nem is akárhogyan. Meghívtak minden szomszédot, muzsikust fogadtak, házi kenyeret süttettek, bográcsos étkekkel készültek, asztalokat, padokat, sátrat állítottak fel a téren, de a dekorációs elemekről sem feledkeztek meg. Jómagam a késő esti órákban érkeztem haza szülinapi mulatságból. Amíg kinyitottam a kaput és beálltam a garázsba, már megjött a kedvem az újabb mulatozáshoz. Fantasztikus hangulat és látvány fogadott. Utóbbi talán azért is ragadott meg a leginkább, mert a két utca lakosságából alig volt néhány hiányzó. Idősek és fiatalok együtt fogyasztották az ünnepi finomságokat és együtt táncoltak.

Valahogy az volt a meglátásom, hogy az állandó háborús hírek és hasonló szörnyűségek közepette mindenki azt érezte: szükség van az ilyen közösség építő alkalmakra. Jó volt szemlélni, ahogy egy-egy fél szóból, összekacsintásból, vállvonásból is értették egymást a mulatozók, sőt olyanok is nagyobb beszélgetésbe elegyedtek, akik eddig csak ritkán váltottak néhány szót egymással. Külön élmény volt látni, hogy az idősebbek is nyitottak voltak, és próbálták elsajátítani napjaink divatos tánclépéseit, de szinte katartikus tapasztalat volt az is, hogy a mulatság a hajnali órákban közös énekléssel zárult. Többen azt nyugtáztuk, jobb volt, mint egy lakodalom, ahol egyesek feszengve üldögélnek, mások meg kényelmetlenül érzik magukat az új öltözetben, s közben azt remélik, egyre közelebb a pillanat, amikor átadhatják a nászajándékot és hazamenekülhetnek.

Szóval, ami a közösségeinket illeti, még nincs minden veszve! Meggyőződésem, hogy más helyeken is igény van a jó társaságra, a szomszédtól kapott jó szóra, segítségre. Hogy mi a jó kapcsolatok titka? Azt nem tudom, de van egy-két ötletem. A kölcsönösség, de nem az állandó méricskélés, a másik elfogadása, megértése, az irigység és legfőképpen a versenyzés, a hasonlítgatás mellőzése. Nem lehetetlen, csak tudatosságot igényel. Ma én egy kicsit, holnap te egy maréknyit!