Székely Áron a Caritas marosszengyörgyi szolgáltatásaiban vállalt szerepet korábban, Bojoievschi Éva a gyermekotthon munkatársa volt. Egyszerre váltottak, és egymáshoz szegődtek, hisz az ifjúság támogatása mindkettejüknek szívügyük volt. Pályaválasztás hátrányos helyzetű fiataloknak – ez volt az első projekt, amelyet mentorként a nulláról épített fel a vegyes páros. 

Társak az úton

Áron még egyetemistaként, nyári táborokban vette észre, hogy könnyedén megtalálja a serdülőkkel a közös hangot. 
„A serdülők lélektana, fejlődése mindig is közelebb állt hozzám, mint más generációké. Ők azok, akik több szempontból vizsgálják az élet fontos kérdéseit, és ez nekem tetszik” – mondja. Éva – gyermekotthonban pedagógusként dolgozva tíz évet – azt látta, hogy a nevelők, segítők fókusza inkább a kisiskolásokon van, mert velük könnyebb foglalkozni. 

„Igen ám, de mi legyen a középiskolásokkal, azokkal a fiatalokkal, akik függőségekkel, az identitáskeresés nehézségeivel szembesülnek? Kíváncsivá váltam, hogyan lehetünk mankók az ő életükben. Mi az én misszióm, hogy ők ne vesszenek el?” – e kérdésekre keresve a választ vágott bele a mentorálásba. Útjukat kereső fiatalok támaszai lettek. Nem helyettük cselekedve, hanem őket bátorítva, hogy felismerjék képességeiket, és merjenek nekivágni az érettséginek, a főiskolának, keressék azt a munkahelyet, amely hivatás lehet számukra, tervezzék a családalapítást akkor is, ha ők nem családban nevelkedtek. A mentorok örök kihívása, hogy éppen annyit segítsenek, amennyire a fiatalnak szüksége van, ne lépjenek helyette. 

„Ha valakit túlontúl segítek, azt üzenem neki: te balfék vagy, egyedül nem vagy képes előre haladni az életedben, én vagyok az, aki megmondom, megoldom… Nem kell több segítség, mint amennyi szükséges. Elindítom, és bízom benne, hogy fogja tudni folytatni” – vázolja fel Áron. Éva azt tapasztalja: „Ha a munkámért nem kapok hálát, azt jelenti, én jobban akartam azt, mint ő. A fiatalhoz kapcsolódás folyamatos kutatómunkát igényel, annak elfogadásával, hogy bár meggyőződésed, tudnál segíteni, de ő nem kér belőle. Elfogadni úgy, hogy most nem kér, de ott van az elérhetőségem, és ha akar, majd megkeres. Mi egy hidat képezünk, nem fogjuk míg a világ a kezét. Abban támogatjuk, hogy önállóan tudjon továbblépni.” 

Változást hozó példák

Akár iskolákban tartanak képzést, akár a Caritas-házban foglalkozást, ugyanazt az elvet követik, mint az egyéni tanácsadások során: megerősíteni a fiatalt, önismeretben fejleszteni, önértékelését növelni, hogy érezze: képes, értékes. Ha megismeri képességeit, világosabban látja, hogy tud ő valami egyedit alkotni, és azzal másokat megörvendeztetni. 

„Erre alkalmas az önkéntes programunk. Az egyik fiatal nagyon maga alatt volt, úgy érezte, neki semmi sem sikerül, és nagy küzdelem árán sikerült elérni odáig, hogy eljöjjön, ne csak üzenetekben kommunikáljunk. Végre sor kerülhetett az egyéni beszélgetésre, és sikerült meggyőzni őt, hogy elmenjen az egyik gyermekközpontba egy napra. Az annyira megtetszett neki, hogy már második éve önkénteskedik, és motivációt kapott arra, hogy továbbtanuljon, leérettségizzen, majd valamilyen szociális szakra iratkozzon be főiskolára. Mert megérezte, hogy ez neki való, adott is és kapott is a gyermekektől, és megszületett a hála, mert látta, hogy gyermekkorában neki mennyivel több adatott, mint másoknak” – idéz fel Éva egy történetet, melyben követője lehetett a változásnak. Látja a fiatalban végbemenő változást, és ő maga is változik általa. „Minden ragyogó arc, minden hála változást hoz bennem is. Ez erősít meg: van értelme, ezt kell tennem. Volt kemény helyzet is, például olyan fiatal, aki elsőként nekem mondta el: az életével kísérletezett. Együtt boncolgattuk a történetét, míg eljutottunk oda, hogy az életnek véget vetni értelmetlen. Sikerült számára olyan tevékenységeket találjunk, melyek által visszanyerte életerejét. Az erősítette meg őt, hogy tudott adni, és ezáltal látta napjainak az értelmét.”

A változást hozó példák egymás után kerülnek elő, Évát Áron váltja fel: „Egy fiatal jut eszembe, akinek a nővére járt hozzám tanácsadásra. Ez hozta lendületbe az öccsét, megkeresett, mondta, be szeretne iratkozni iskolába. Tizennyolc évesen befejezte a nyolc osztályt, beiratkozott a targoncakezelő tanfolyamra, munkahelye lett. Ő olyan családból származott, ahol az édesapa korán meghalt, az édesanya pedig nem tud munkát vállalni. Volt hatása a mi találkozásunknak, s bár nem tulajdonítom csak magamnak ezt a sikert, öröm, hogy láthatom: fejlődik.”
A szakemberek nem követik, mégis tudják, merre kanyarodott egy-egy mentoráltjuk sorsa. Éva úgy fogalmaz, „ha hetente kérdeznénk, hogy vagy, azzal csak eltaszítanánk magunktól a fiatalokat, mert ők szabadságra vágynak. Nekem is értékesebb, ha ő hív, és beszámol, mire jutott, mintha én zaklatnám őt”. Megadják annak szabadságát, hogy a fiatal, ha határhelyzetbe kerül, visszatérhessen. A kapu nyitva, szívesen látják. És van, aki több év után is él ezzel a lehetőséggel. „Ha munkahelyet akar váltani, hozzánk tér vissza, hogy egészítsük ki az önéletrajzát, de olyan is van, aki csak kicsit beszélgetni akar velünk, és aztán szóba hozza az aktuális problémáját, vagy éppen egy ötletének a kivitelezéséhez kér segítséget.”

Kik a felelőtlenek, kik a felelősek?

Az ördög ügyvédjeként sorolom a sztereotípiákat, melyeket a mai fiatalokra szokás mondani: hogy nincs közük a valósághoz, virtuális világban élnek, nincs kitartásuk, nem állják meg helyüket egy munkahelyen, fellegekben járnak, és jaj nekünk, idősödőknek, ha majd egyszer rájuk szorulunk. Akik közelebbi kapcsolatban vannak az ifjúsággal, másként látják ezt: „Száz százalékosan megbízom abban, hogy a fiatalok meg fogják oldani az életüket. Visszatérő motívum azt mondani a fiatalságról, hogy megbízhatatlanok, tiszteletlenek, nincs bennük kitartás… Amikor gyermek voltam, akkor is ezt mondták a felnőttek, csak most más okokat hoznak fel rovásukra. Úgy gondolom, megvan minden ahhoz, hogy a fiatal jó életet építsen magának, a pofonok olyan lehetőségek, melyek felébresztik, alakítják az életét. És ha az életéből tanul, le tud vonni következtetéseket, akkor jó lesz. Nem féltem őket” – jelenti ki Áron. Éva helyesel, tényleg szétszórtak, de ennek oka van: „Szeleburdiság van, mert nagyon sok információ áramlik, és szétesnek a fiatalok, mert nincs, amibe kapaszkodjanak. Pályaválasztásnál is annyi lehetőség van, hogy elvész, nem tudja, ki ő valójában, lefagy, nem tudja, merre induljon. Egymást váltják az eszmék, a nagy értékszabadság nehezíti a választ arra, hogy én tulajdonképpen ki vagyok, mi az az értékrend, ami szerint döntök, cselekszem. Társadalmi probléma ez, mely leginkább a fiatalokat zavarja össze. A fiatalok nem rosszak, csak szétesettek, szétszórtak, nem tudják, mibe kapaszkodjanak. Ebben nekünk is feladatunk van: a példamutatás, és ők kérik is ezt, mint ahogy vevők arra is, hogy közösen hozzuk felszínre az értékeiket.”

Gabika, Gabi, Gabriella

Aki nem hiszi, járjon utána! – szinte ezekkel a szavakkal mutattak be egy fiatalnak, hogy vele beszélgetve kicsit átformálhassuk a maiakról alkotott képet. Huszonkét éves ifjú hölggyel találkozhattam, akinek egyetlen kikötése volt beszélgetésünk kapcsán: ne legyen benne sajnálkozás, ne hangsúlyozzuk túl, hogy nem vér szerinti szülei nevelték őt és ikertestvérét. Engedtem, azt mondjon el életéről, amit ő tart fontosnak. 
„Világéletemben jó tanuló voltam, nem mondtam ki, de éreztem, hogy én tanulni fogok sok-sok évig. Nem tudom, azért-e, mert meg akartam mutatni, hogy erős vagyok, képes vagyok. Hat hónapos korom óta nevelőszülőknél nevelkedtünk ikertestvéremmel. Nem hangoztatom ezt – olyan, mintha vér szerinti szüleim lennének. Csak a bőrszínem különböztet meg, értékrendben, gondolkodásban teljesen hasonlítunk. Még azt sem tudtam, hogy ki vagyok, s már ők voltak mellettem, náluk mondtam ki az első szavaimat. Nyolcadik után nem is volt kérdés a továbbtanulás, csak az, hogy milyen területen. A biztosat választottam: szakmát tanultam. Szakmára, őszintén szólva, a fiú ikertestvérem miatt mentem. Ő nem volt olyan jó tanuló, nem akartam, hogy elválasszanak, így tudtam magam után húzni őt. A testvéremet és a biztonságot választottam. Először asztalosságot tanultam, majd azért, mert szakiskolából nem lehetett érettségizni, bútortervezést, belsőépítészeti technikus szakot is végeztem, mert tudtam, felsőfokú végzettséget is akarok. Az asztalostanonckodás alatt felfedezték, hogy tudok rajzolni, az osztályfőnököm íratott be a művészeti iskolába. Párhuzamosan jártam két helyre, de lezser volt, volt időm fejlődni is, tanulni is. Mindketten elvégeztük a szakiskolát. Gabi akart líceumba menni, hát jött Dorin is. Mindketten leérettségiztünk, testvérem asszisztensképző főiskolán jár, én kommunikáció–közkapcsolatok szakon tanulok. 

Tizenkettedikes voltam, amikor bejött az iskolába Éva és Áron, az osztályban beszélgettünk életútkeresésről, célmeghatározásról, karriertanácsadásról. Nagyon tetszett a foglalkozás, a feladatok arra világítottak rá, hogy én mit akarok, hogyan válasszam ki a saját utamat. Akkor épp nagy keresésben voltam, hogy merre menjek tovább. Még érettségim sem volt, de én már az egyetemen gondolkodtam. Éváék minden héten jöttek, felajánlották, hogy személyesen is kereshetjük őket tanácsadásért. Szóba jött, hogy pluszórákra lenne szükségem matematikából, románból. Csoportot szerveztek tizenkettedikeseknek, és itt, a Caritas-házban tartottak matekórákat. Én nagyon örvendtem, mert így nem jelentettek anyagi gondot a pluszórák. Mindenkinek ajánlom, mert buta az, aki nem él a lehetőséggel. A matekkel kezdődött a kapcsolat, de még annyi mindenben segítettek, példát mutattak. Áronban van egy szelídség: férfiként olyan szelíd energiával áll a munkájához, hogy átadja, amit akar, nem erőltetve, csak segítve, hogy azt hiszem, ezt így érdemes tenni. Évát jobban ismerem, elejétől fogva megtaláltuk a közös hangot. Példás számomra az önfeláldozó segítése. Emlékszem, volt egy olyan pont, érettségi után, amikor már beiratkoztam az egyetemre, úgy éreztem, elég volt a segítségből. De ez a karrierdolog nem olyan, hogy bejutottam az egyetemre, és onnantól tudom, mit akarok – vissza kellett térjek újabb beszélgetésekre. Mert ő ismer, tudja, honnan indultam. Beszélgetünk most is, gyakran, főleg a karrier kapcsán, mert rávilágít olyan részekre, amit lehet, hogy tudok, de nem vallom be magamnak sem, vagy egyszerűen nem veszem észre a valóságot, mert benne élek. Olyan Éva, mint egy anya, szelíd, kedves, és a munkáját nem csak munkaként végzi.

Sokat változott a személyiségem, ez Éváéknak is köszönhető, de az élet is hozta. Mielőtt a Caritashoz kerültem volna, azt hittem, sok mindenre nem vagyok képes. Céljaim voltak, de úgy éreztem, túl nagy előttem az akadály. Bizonyítani akartam, de ha nem a tervem szerint haladtak a dolgok, könnyen elcsüggedtem, kétségbeestem. Aki most vagyok, az tudja, hogy mindent elérhet. Amit akar, meg tudja csinálni. Nagyobb önbizalmam, több belső erőm lett. Az akadályhoz régen úgy álltam hozzá, hogy ha akadály van, akkor inkább nem csinálom, most pedig azt mondom: Akadály? Jó, de lássuk, mi lesz, ha ezt megcsinálom! 

Amikor azt kérdezik tőlem, milyen volt a gyerekkorod, ugye, nevelőszülők mellett éltél, akkor azt kérdezem, ha most kiderülne szüleid számára, hogy téged a kórházban összecseréltek, mi változna? Úgy szerettek, mint sajátjukat, úgy neveltek… Az én szüleim olyanok, mintha vér szerintiek lennének, és hiszem azt, hogy ők is úgy tekintenek ránk, mint édes gyermekeikre. Örökbe venni nem tudtak, mert azt a szülők alá kellett volna írják, és senki nem volt sehol. Voltak emberek, akik megkérdezték apumtól, s mi otthon együtt elkacagtuk, hogy mikor adjátok le őket? Apu megkérdezte: Te a tieidet mikor adod le? Amikor családjuk lesz, nem? Hivatalosan 18 év után a szülők nem kötelesek gondoskodni a nevelt gyermekről, de anyum azt mondta: Ne búsulj, Gabi, mi nem adunk le. Tizennyolc év alatt kialakult egy olyan kötelék, amelyik nem engedi meg, hogy a szülő kimondja: eddig szerettelek, és pont. Gyakorlatilag én örökbe vagyok véve. Mezőmadarasi vagyok, most Marosvásárhelyen élek, így praktikusabb az iskola miatt is. Szüleim támogatnak anyagilag, anyum küldi az ételeket… Úgy érzem, áldás, isteni segítség, hogy mi egymásra találtunk. Megkaptam azokat az embereket, akik segítettek, hogy én, mint Gabika, idáig elérjek. Nagyon szeretem anyumékat, és sokszor gondolkodom, mivel is tudnám én segíteni őket.

Hogy milyen lesz Gabriella 10 év múlva? Ne igyunk előre a medve bőrére! Közelebbi célom kiválasztani azt a pályát, ami engem igazán érdekel, abban fejlődni és a lehető legjobb lenni. Tíz év alatt sokat fogok változni, fejlődni, biztos, a céljaim is átalakulnak, de most úgy érzem, valami egyedit fogok alkotni, az a célom, hogy valamiben jobb legyek, mint más. Tíz év múlva lesz körülöttem család is, harmonikus, összetartó, egymást a fejlődésben segítő. Azt a tudást, amit én megszerzek tapasztalataim által, megmutatom a gyermekemnek. 

Az ember a nehézségekből tanul, nekem nem volt olyan nagy nehézségem, amire azt mondhatnám, na, ez engem földhöz vágott, ha innen felkelek, erősebb leszek. Nekem soha az életben nem volt nagyobb nehézségem… Anyumék megvédtek ezektől. Nekem nagyon jó volt az életem.”