T. Zs. visszaemlékezései nyomán

Visky Árpád színész azon harcias művészek egyike volt, akiket a kommunista rezsim nem tudott megfélemlíteni – ezért kénytelen volt eltiporni. A szentgyörgyi színház vezető színészeként mindenki jól ismerte. Emlékezetes szerepeitől és vakmerő rendszerkritikáitól visszhangzott a helyi közbeszéd. 

A legtöbb történetet a volt apósomtól hallottam, aki akkoriban a színháznál dolgozott, de számos helyi anekdota is keringett róla, sajnos nem mind vidámak. A cenzúra akkoriban hatalmas károkat okozott a kulturális térben. Előírta, hogy hány százalék román darabot és hány százalék klasszikust lehet játszani, mennyi maradhat kortárs, és azok milyen üzeneteket tartalmazhatnak. Az a kevés, amit engedélyeztek, nagyon gyenge, rendszert éltető előadás volt. A közönség igényei sem voltak egységesek: egyik fele kialakította a sorok közötti olvasás képességét, megértette a kommunizmus elleni halk kiállásokat, de a másik fele inkább Csárdáskirálynőt szeretett volna, vagy énekes-táncos darabokat. A bemutatók előtt pedig nem maradhatott el a „vizionálás” sem, ami annyit takart, hogy mielőtt bemutattak volna egy darabot a nagyközönség előtt, a pártelvtársak nagy szakértelemmel megnézték azt, és csak akkor engedték műsorra tűzni, ha ideológiailag is elfogadhatónak találták. Gyakran módosításokat írtak elő a szövegkönyvben, vagy egész jeleneteket töröltek ki kényük-kedvük szerint.

Erre aztán bevett szokássá vált a társulat részéről, hogy a kihúzott részeket a bemutatón valóban kihagyták, de később ezek, hogy, hogy nem, hiánytalanul visszakerültek, hiszen köztudott volt, hogy a döntéshozó nobilitások nem teszik be a lábukat a színházba, csak ha feltétlenül szükséges. Nem volt közük a kultúrához, csak azt tudták, hogy nagyon szigorúnak kell lenni. Egy alkalommal a társulat jegyzőkönyvbe foglalta az elhangzó kritikákat, éppen valami nagyon gyenge, kortárs román darab kapcsán, ami pontosan követte a párt irányvonalát. Mivel így a tartalomba nem köthettek bele az elvtársak, nagy szakértelemmel igyekeztek máshol fogást találni. Hosszas hümmögés után a titkár így rendelkezett: oda a bal sarokba, na, oda egy kicsit több fekete fényt, ha lehet.

Ez aztán szállóigévé vált, ezt tessenek végrehajtani, hogy egy kicsit több fekete fény legyen a színpadon.
Visky Árpád is ekkoriban volt a társulat egyik leghíresebb-hírhedtebb tag­ja. A színházban Sütő-darabokban sziporkázott, a hétköznapokban pedig a boltok előtt élelmiszerért sorban álló tömegek mellett sétálgatott, és hangosan ócsárolt mindenkit, micsoda birkák vagytok, hajtogatta, miért tűritek ezt. Éles megjegyzései ellenére sokan igyekeztek falazni neki, de hiába: rendszer- és románellenesség vádjával börtönbe zárták egy évre.

Én már akkor ismertem meg személyesen, amikor kiengedték azzal a feltétellel, hogy soha többet nem vehet részt a színházi életben. És nem csak személy szerint őt tiltották el a szerepléstől: valamelyik darabban a két kislányának adott szerepet a rendező, hogy legalább így legyen esélye némi jövedelemhez juttatni a családot, ha már Árpád nem dolgozhatott a társulatnál. Csakhogy az éles szemű cenzor elvtársak nyomban kiszúrták a plakátokon a „Visky” családnevet, és megtiltották, hogy Visky Anna Márta és Visky Virág részt vegyen az előadásban. Végül a feltüntetett neveket megváltoztatták, de a két kislány maradt. 

Szóval sokan igyekeztek segíteni ne­ki, támogatni valamiképpen. De minden igyekezet ellenére a színészt teljesen megtörte a börtön utáni ellehetetlenítés. Nem találta a helyét. És aztán már ez sem volt elég. Negyvenöt éves korában gyakorlatilag kivégezték. A Sepsiszentgyörgy melletti erdőben holtan találtak rá. Öngyilkosságnak látszott, de mindenki tudta, mi az igazság. Több százan voltunk a temetésén. A halála megrendítő veszteség volt nemcsak a szerettei, de az egész színházi világ, az egész kultúra számára.