– Sportolóként és edzőként is jelentős eredményeket ért el... Összefoglalná röviden az útját?

– Az elején még azt se tudtam, mi az a sífutás, a biatlon pedig még inkább újdonság volt számomra. Ennek ellenére már kilencedikes koromban megnyertem egy országos bajnokságot, és bekerültem az ifjúsági válogatottba. Később a Bukaresti Testnevelési Főiskolán végeztem, majd több mint ötven évet edzőként dolgoztam a csíkszeredai Sportiskolánál. Több száz érmet, rengeteg országos bajnoki címet szereztünk a tanítványaimmal, hat téli olimpián irányítottam a román válogatottat. Voltak nehéz pillanatok, de mindig a legjobbra törekedtem.

– Mit nyújtott önnek a sport? Mi az, amit leginkább ennek a pályának köszönhet?

– Mindent. A sport munkára, fegyelemre, kitartásra nevelt, amit otthonról is hoztam. Volt, hogy úgy éreztem, elég volt, de sosem adtam fel. Megtanított, hogy akkor is tovább kell menni, ha nehéz, emberileg is formált. Azt is megtanultam, hogy nem mindig jön a várt eredmény, de dolgozni akkor is kell.

– A nyugdíjazást követően mivel tudta betölteni azt az űrt, amit a versenyek, edzések hiánya okozott?

– Nyugdíjas vagyok, de nem unatkozom. Hargitafürdőn van egy kis panziónk, azzal foglalkozom, és természetesen ott vannak az unokák – most ők a legfontosabbak! Emellett a sportéletből sem szakadtam ki teljesen: jelenleg is a szövetség vezetőtanácsának tagja vagyok, alelnökként próbálom segíteni a csapatot.

– Hiányzik a sport, a régi életvitele?

– Hiányzik, de nem érzem üresnek az életemet nélküle. Egyszerűen csak természetes része volt a mindennapoknak. Most másképp vagyok jelen: háttérből, tapasztalattal, tanáccsal. A szerep talán változott, de a hivatás érzése megmaradt. És ahogy mondtam, a család, főleg az unokák, sok mindenért kárpótolnak.

– Van különösen kedvelt emléke, amit kiemelne ebből a több mint öt évtizedes sportmúltból?

– Rengeteg van, nehéz egyet kiemelni. Nagy pillanat volt, amikor három sportolóm egyszerre volt ott a világkupán, hisz a téli sportokban ez nem mindennapos. De legalább ilyen emlék egy-egy tanítvány öröme, egy megnyert verseny, vagy amikor valaki emberileg is fejlődik a sportban. Persze voltak kudarcok is, sokat dolgoztunk, néha jött az eredmény, néha nem. De a rossz élményeket félretettük és mentünk tovább. Ez is a sport tanítása.

– Hogyan látja most magát? Mit jelent önnek a nyugalom és a csend egy küzdelmes, de eredményes életszakasz után?

– Azt jelenti, hogy megérkeztem. Hogy tettem a dolgom, és most van tér megpihenni, de nem a tétlenség, hanem a belső béke értelmében. Boldogan gondolok vissza mindenre. A sport szeretetből történt, nem kényszerből – és ha újra kéne kezdeni, ugyanezt választanám.