Régen Székelyudvarhely szomszédságában, a mai Szombatfalva közelében volt egy másik falu, Péntekfalva. Ebben a faluban élt Szapulj Kati, egy dolgos mosónő. Ő mosott az egész falura, napestig állt a patakban, szapulta a ruhát, teregette, szárítgatta. Olyan sok volt a dolga, hogy még a dologkerülő napon, az Isten napján, vasárnap sem pihent meg.
Tudni kell Szapulj Katiról, hogy amennyi­re dolgos volt, feleannyira sem volt istenfélő. Hiába mondták neki a falusiak, hogy vasárnap ne dolgozzon, ő szakadatlan mosott, súrolta a koszos ruhát, nem lehetett rávenni, hogy elmenjen a templomba. Az Úr színeváltozásának napján is halomban állt előtte a szennyes, amikor a falu asszonyai templomba siettek. Megálltak előtte és mondták neki: „Hagyd a mosást, Kati, a ruhák megvárnak, de ha az ünnepnapot sem szenteled meg, az Isten megver!” Kati felegyenesedett, rájuk nézett és azt kiáltotta nekik: „Az Úr változzon színibe, csak az én szapulóm csorogjon ízibe!” Majd visszagörnyedt a patakba, és mosta-mosta tovább a falu szennyesét. Nem törődött ő se a vasárnappal, se az ünnepnappal, se a többi falustársával. Olyan gyorsan és erősen dolgozott, hogy a hamulúg habot vetett a patakban. „Az áldozásra beérek!” – kiáltotta az asszonyok után. De nem ért oda, nem fejezte be a munkát, és inkább azzal foglalatoskodott, mint az imádsággal. 

Lejárt az áldozás, a mise, az emberek megtisztulva kijöttek a templomból, ám ekkor úgy megijedtek, hogy földbe gyökerezett a lábuk. Az Úr ugyanis megbüntette Szapulj Katit. Amíg odabent zajlott az áldozás, kint, Péntekfalván megmozdult a föld, hamulúgos, fortyogó iszap ömlött ki a repedésből, és elragadta az egész falut a házakkal, kertekkel, jószágokkal együtt. A patakot sem kímélte, elnyelte a szennyes és a tiszta ruhát a mosó Katival együtt. Soha többet nem látták Szapulj Katit, sem a patakon, sem a ruhák között. Örökre eltűnt a föld színéről. A falu lakói szomorúan nézték a habzó iszaptengert, ami a falujuk egykori helyén hullámzott, odaveszett mindenük: házuk, telkük, állatuk, tiszta ruhájuk sem maradt, az is eltűnt Katival együtt. „Ne búsuljatok, ne legyetek hitetlenek – mondta nekik a pap. – Ha a Jóisten elvesz, azt okkal teszi. Építsétek újjá a falut, és tanuljátok meg, vasárnap és ünnepnap nincs mosás, nincs munka.”
A falusiak szomorkodtak még egy darabig, nem tudták, mitévők legyenek, hiszen a sáros, lúgos egykori faluban nem tudtak már építkezni. Újra a pap segítette ki őket, elvezette a falu lakóit a Sós-patak és a Fehérvíz találkozásához, ahol egy völgyben találhatták meg új lakóhelyüket. Erős volt itt a talaj, nemsokára fel is építették a falut, álltak a házak, boldogok voltak az emberek. Ez lett Szombatfalva. Még a dombon álló templomot, amit elkerült az iszap, azt is lebontották Péntekfalván, és a völgyben építették újra, ezzel örökre megszűnt létezni Péntekfalva. Helyét, ahol most is iszapos, lápos a talaj, Szapulj Kati kútjának nevezik.