Zetelakát elhagyva, a székelyvarsági tanyavilágba elindulva találjuk Zeteváralja települést. A falu arról kapta nevét, hogy a település fölötti dombon egykor vár állt, Zete vára. Egy nagyon gazdag és büszke ember lakott itt egykoron, aki még abban az időben építette várát, amikor a magyarok elkezdtek áttérni a keresztény hitre. Pogány volt ez a Zete, úgy döntött, márpedig ő nem válik kereszténnyé, és azért, hogy erre ne kényszeríthesse senki, elbújt a világ elől: várat épített a hegytetőn, és odaköltözött két lányával meg a fiával.

Pogány módon élt ez a Zete, de boldog volt gyermekeivel mindaddig, amíg akkora nem lett a kisfia, hogy csatába indult. Sok volt akkoriban a hadakozás, ezért hosszú éveken át nem látták a fiút, azt sem tudták, él-e még, vagy meghalt. Zete folyton csak várta haza egyetlen fiát, míg a lányok csak kötögettek, szövögettek a várban és gyűjtötték a kincseket. Egy napon aztán nagy örömükre betoppant a fiatalemberré érett fiú. Volt nagy öröm a várban, a lánytestvérei sírtak boldogságukban, az apa pedig keblére ölelte fiát. Ám hamar megváltozott a dolog, ugyanis a fiatalember bevallotta, hogy amíg távol volt és csatákban harcolt, ő bizony áttért a keresztény hitre. Éktelen haragra gerjedt az öreg Zete, el akarta kergetni a vártól egyetlen fiát. A fiú győzködte őket, térjenek át ők is, legyenek keresztények, de még a hitetlen lányokat sem sikerült meggyőznie, nemhogy a rendíthetetlen apját. A nagy veszekedésben az apa kijelentette, hogy jobb lett volna, ha a fia meghal a csatában, mint hogy így jöjjön haza, keresztényként. Ekkor zengeni kezdett az ég, dörgött, villámlott, óriási vihar kerekedett, de csak a vár felett. Megnyílt a föld a vár alatt, és az égiháború elragadta az apát, a két leányát és az egész várat, várfalastól, várárkostól, várkapustól, kincstárastól és kincsestől. Csak a keresztény fiú maradt meg, aki csak állt az egykori vár helyén, és nézte, amint eltűnik minden a föld mélyére. A fiú bánatában világgá szaladt, és további harcokban keresett megnyugvást.
Ám a hegy alatti falu lakói nem tudtak belenyugodni, hogy hová tűnhetett a vár a benne lakókkal, de főként az érdekelte őket, hogy mi lett a temérdek kinccsel, amit a vár pincéjében őrzött Zete várúr. Sokan felmentek a hegyre, keresték a kincseket, de a felszínen csak néhány kődarab idézte, hogy itt valaha vár állt – a kincseknek nyoma sem volt. 
Egyszer aztán, Szent György napjának éjszakáján egy kapzsi ember mászott fel a hegyre, s amint a kincseket kereste, egyszer csak meglátott egy nagy vaskaput a földben, ami lefelé, a föld belseje felé nyílt. Éjféltájig próbálta kinyitni, de az csak nem engedett. Éjfélkor aztán nagy robajjal magától kinyílt a kapu. A kapzsi ember lement a föld alá, s hát ott találta a temérdek kincset: csak úgy csillogott-villogott minden, de ott ült a két leány is, fonták, szőtték az aranyat. A kapzsi ember nem szólt a lányokhoz, csak elkezdte felpakolni a rengeteg aranyat, gyémántot és drágakövet. Hiába kérlelték a leányok, hogy maradjon, ő még csak rájuk se nézett. Ám túlontúl kapzsi volt, nem elégedett meg annyi arannyal, amennyi a tarisznyájába fért, fel akarta hozni az összeset. Amíg munkálkodott, pirkadni kezdett, és ahogy a nap első sugara megjelent az égen, a kapu becsukódott, a kapzsi ember pedig ott maradt a föld alatt a rengeteg kinccsel és a két aranyszövő leánnyal. Mivel a kapzsi ember másnap se tért vissza a faluba, a település lakói nagyon megijedtek. Onnantól hosszú időre elkerülték a hegyoldalt és Zete várának maradványait, csak a falut nevezték el a várról Zeteváraljának. Azt mondják, az a vaskapu, amelyen a kapzsi ember bejutott, minden Szent György-napkor magától kinyílik. Ám kijönni onnan csak az tud, aki nem akarja felhozni magával a kincseket.