A nyári napforduló különleges időszak a néphagyományban: ilyenkor a leghosszabb a nappal, és az év legvarázslatosabb éjszakája köszönt be – tartja a néphiedelem. A régi közösségek számára ez nemcsak mezőgazdasági fordulópont volt, hanem a közösségi együttlétek, énekes-táncos mulatságok ideje is. 

A napfordulós játékokról úgy tartották, hogy termékenységvarázsló és jóslóerővel bírnak, vagy mágikus cselekedetekkel fonódnak össze. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a napfordulós játékok egy része a tűz köré szerveződött, de vannak vízhez vagy a zöld ágakhoz kapcsolódóak is. Mindezek ugyanakkor nem csupán mulatságok voltak, hanem szimbolikus cselekedetek, melyekben a hiedelemvilág, a közösség összetartozása és a természet tisztelete egyszerre jelent meg. A tűz, a víz és a zöld ág motívuma a megújulás, termékenység és szerencse reményét hordozta, persze a maga játékos, de mélyen gyökerező formájában.

A tűzugrás a nyári napforduló egyik legismertebb népi játékaként nemcsak igazi ügyességi próba volt, hanem a testi-lelki megtisztulás jelképe is. A lányok erre az alkalomra koszorút fontak, amelyet jósló szándékkal engedtek a vízbe vagy dobtak a tűzre. A Remete Farkas-féle gyűjtés szerint a játékot a faluszéli mezőn vagy a vízpart közelében játszották, ahol a legények nagy máglyát raktak. A fiatalok párosával vagy egyenként ugrottak át a lángok fölött, miközben nagyot kiáltottak: „Ugorj, párom, magasra, égjen minden bánatra!”.

A hiedelem szerint minél magasabbra ugrik valaki, annál egészségesebb és szerencsésebb lesz az elkövetkező évben. Egyes vidékeken a párok kézen fogva ugrottak, ezzel „megpecsételve” a kapcsolatukat.

Másutt a tűzbe dobott zöld ágak vagy koszorúk sorsából jósolták meg, ki megy férjhez a következő évben. 

A koszorúúsztatás főként a lányok körében volt népszerű, akik friss zöld ágakból és mezei virágokból font virágkoszorút készítettek, majd belehelyeztek egy apró gyertyát. Ezt alkonyatkor vagy éjszaka a folyó, patak vagy tó vizére bocsátották – jegyzi a Magyar Néprajzi Lexikon. A néphit szerint, ha a koszorú sokáig együtt úszott párban egy másikkal – amit legény font –, azt jelentette, hogy készítői rövid időn belül házasságot kötnek. Ha a koszorú gyorsan a partra sodródott, az szerencsétlenséget vagy az elmaradt szerelmet jelezte. Napforduló idején a játék nem csupán jóslás volt, hanem ünnepi látványosság: a gyertyákkal kivilágított koszorúk fényjátéka különleges hangulatot teremtett a nyári éjszakában, s a parton állók énekkel kísérték a lebegő gyertyafényt.

A Tüzet viszek energikus gyermekjáték, amely a nyári napfordulóhoz is jól kapcsolódik, hiszen a tűz motívuma az év leghosszabb napjának hagyományaiban kiemelt szerepet kapott. Kiss Áron gyűjtése szerint a játékhoz a résztvevők körbe állnak, egyikük lesz a „tűzvivő”, kezében egy kendővel, amely a tüzet jelképezi, és körbejárva mondja: „Tüzet viszek, ne lássátok, / Láncon hozzák, ne fogjátok!”  Egyes gyűjtések még hozzáteszik: „Ég, ég a ruhátok!”. A dal vége felé a tűzvivő hirtelen valamelyik játékos háta mögött hagyja a kendőt, majd futni kezd. Akinél a kendő landol, az felkapja, majd megpróbálja utolérni a tűzvivőt, mielőtt az visszaérne a megüresedett helyre. Ha sikerül elfognia, szerepet cserélnek, és folytatódik a játék.
 

Felhasznált irodalom:
Kiss Áron: Magyar Gyermekjáték-gyűjtemény, Holnap Kiadó, 1891 
Remete Farkas László: Régi-népi, ifjúsági játékok – Magyarság hagyománya és története könyvsorozat, XII. kötet, 2021, Budapest (MEK-kézirat)