A májgomba, a taplófélékhez hasonlóan, élő vagy elhalt fák törzsén élősködő gombafaj. Hazánkban főként a jártasabb gombászok táplálékdús étele, nyugatabbra borjúszáj­gombaként is ismerik. Termőteste 10–30 cm átmérőjű vagy még nagyobb, fiatalon gumószerű, később nyelv vagy vese alakú, húsvörös, húsbarna színű. Húsa puha, nedvdús, sugarasan rostos szerkezetű, törésre vöröses levet ereszt. Júniustól októberig lomberdőben, főleg tölgyfák tövén, törzsén nő, de szelídgesztenyén is megjelenik. Melegkedvelő. Fiatalon ehető gomba, illata gyümölcsszerű, íze savanykás. Kezdő gombászok számára hálás gomba lehet, mivel semmi más fajjal nem lehet összekeverni, és nem kell sokat gyűjteni ahhoz, hogy egy család étvágyát csillapítani tudja.

Gyűjteni a fiatal és idősebb példányokat egyaránt lehet, noha utóbbiak esetében gondos pucolást és előkészítést igényel, mivel az idősebb gombák jócskán megszívják magukat csersavval. A fo­­­­gyasztásra alkalmatlan termőtesteket úgy lehet kiszűrni, hogy belsejük sokkal fásabb, nehezebben viszi a kés. A fiatal példányok egyben fogyaszthatók, viszont az idősebbek kalapbőrét, valamint az alatta lévő zselés-kocsonyás részt és a termőréteget el kell távolítani. Elkészítés előtt a gombát ki kell vontatni, hogy a savanykás-kesernyés ízű csersavtól megszabaduljunk. Erre a legmegfelelőbb megoldás, hogy a termőtesteket sós tejben kell kiáztatni, vízben történő áztatás esetén többször is lehet cserélni rajta a vizet. Elkészítése, ahogy márványos, erezett keresztmetszete a marhahúséhoz, bélszínhez hasonlítható, nagyjából 5 mm vastagságúra vágva ajánlott forró olajban, panírban vagy anélkül kisütni. A májgomba rendkívül gazdag táplálékforrás, fehérjetartalma a marhahúséval vetekedik, emellett jelentős D- és B-vitamin-forrás. Levesekben, salátákban és mártásokban, mivel nem gombaízű, lehet másfajta gombákkal fűszerezni. Tárolni főzve vagy savanyítva is lehet, de így fogyasztva a gomba rágóssá válik.

Bodó Gyula székelyudvarhelyi gombaszakértő közlése alapján összeállítva.