Cseke Gáborral azelőtt találkoztam, hogy megismertem volna személyesen. Nagyon szerettem a verseit. 1983-ban érettségiztem a székely­udvarhelyi tanítóképzőben, és mivel jó voltam irodalomból, én voltam az egyik az osztályból, aki idézetet javasolhatott a kicsengetési kártyánkra. Cseke Gábor 1980-ban megjelent Ellenállás című verseskötete volt az egyik kedvencem, abból választottam pár sort, ami cím nélkül szerepelt a könyvben. Valahogy így hangzott, hogy „szépen / igazul / elvszerűen / sose önzőn / bátran / lelkesülten / bölcsen / másokért is / makacsul / utolsó leheletig, mintha csak egy nap lenne az élet”.

1983 januárjában megjelent az Igaz Szó ünnepi száma Ceaușescu születésnapja alkalmából, az egész kiadvány a nagy vezérről szólt. Azt lapozgatva hirtelen szembetaláltam magam a verssel, és ott azt a címet viselte, hogy Az elnök hite. Ugyanaz a szöveg. Akkorra már majdnem nyomtatás alatt voltak a kártyák, gyorsan kész kellett lenniük, hiszen át kellett menniük a cenzúrán, mielőtt kiküldésre kerülhettek. Én teljesen kétségbeesve, eszeveszetten rohantam a tanáriba, hogy szóljak az osztályfőnöknek, mindent vissza, új vers kell. 

Szerencsére sikerült kicserélni: Kányádi Játszva magyarul című verséből idéztünk, amely szintén jól illett hozzánk, ifjú tanítókhoz: „aki megért / s megértet / egy népet / megéltet”. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, mikor meggyőződtem róla, hogy az akció sikerrel járt, ugyanakkor rettenetesen fájt, hogy a Cseke-szöveg elvesztette hitelét a szememben. Nagyon mély nyomot hagyott bennem ez az eset.
Jóval később, 2000 körül ismerkedtem meg vele személyesen. Az akkori barátom, későbbi férjem a Romániai Magyar Szónál dolgozott, és napi kapcsolatban állt Cseke Gáborral. Nem sokkal később ide is költöztek Csíkszeredába a feleségével, de futólag találkoztunk már Bukarestben is korábban, úgyhogy meghívtuk őket magunkhoz. Ahogy ültünk az asztalnál, hosszú hezitálás után kibukott belőlem ez a régi történet, hogy mekkora csalódás volt azt a címadást látni ott és akkor.

Lehet, hogy rosszulesett neki, de nem utasította el a szemrehányást. Ha jól emlékszem, a magyarázatának az volt a lényege, hogy amikor kérték tőlük a kötelező vezéréltető szövegeket, ahelyett, hogy szerkesztőként kiosztotta volna a feladatot másnak, két, már létező versének címet adott, és ebből lett Az elnök hite. Ez 1980-ban történt, és később ugyanezzel a címmel, gyakran Cseke Gábor tudtán kívül, többször is megjelent újságokban a vers, így 1983-ban abban az Igaz Szóban is, amely eljutott hozzám. 

2009-ben sokkal részletesebben leírta az egész helyzetet Jelentések magamról című könyvében. Kaptam tőle egy példányt a kötetből, és nagy örömmel fogadtam, mert rendkívül mély és őszinte vallomás nemcsak erről a költeményről, hanem egyáltalán arról a korszakról, amelyben ő szerkesztőként működött. Olyan mély és őszinte önvizsgálat és tükörbe nézés, amilyenre kevés példa van a korszakról megjelent memoár­irodalomban.

Ezek után nagyon jó kapcsolatban maradtunk Gáborral haláláig. Több kötetemet is ő szerkesztette, vagy legalábbis mindig átnézte, tanácsokat adott, előkészítette és kiegészítette a Magyar Elektronikus Könyvtár számára. És nem csak velem volt ilyen. Egész életében hihetetlen lelkesedéssel és elhivatottsággal támogatta az ifjú nemzedék elindulását. Az Ifjúmunkás főszerkesztőjeként, majd később a Romániai Magyar Szó szerkesztőjeként is számos fiatal költőt, prózaírót és újságírót indított útra, antológiákat szerkesztett, és szívén viselte az ifjú tehetségek sorsát. Nem utasított el soha senkit, és soha semmiért semmit nem várt cserébe. Az irodalmat és az embereket szolgálta, egészen haláláig.
 

(Daczó Katalin elmondása nyomán)