Vajon, ha visszatekintünk erre az esztendőre, mit látunk? Milyenek voltunk másokkal? És önmagunkkal? Most foglalkozzunk inkább az utóbbival, mert fontos, és mert mifelénk annyira nem divatos az öngondoskodás. Valahogy sokkal jobban díjazzuk, ha valaki mosolyogva önfeláldozó, mindent is megtesz, kérés nélkül is akár. Ugye ismerős az érzés, amikor belül csak úgy forrongunk, de – mert ezt várják el tőlünk – kényszeredett félmosollyal fejet hajtunk, bent maradunk munkaidő után is egy feladatra, lebonyolítjuk a családi nagyebédet, lemondunk a hétvégi pihenésről, mert valami „fontosabbat” várnak el tőlünk?
Nagy kérdés: miért tesszük ezt? Talán mert nem tanultuk meg, vagy dacoló kiskölyökkorunk után elfeledtük, elfeledtették velünk a nemet mondás lehetőségét. Különösen a lányokat szokták arra nevelni, hogy tűrni kell, összeszorított foggal, de ellátni, ami a kötelesség. És lehet, hogy már mi is jobban díjazzuk például saját gyerekeink esetében az igeneket, a rábólintást ahelyett, hogy megtanítanánk őket az asszertív kommunikációra, a nemet mondás felnőttes művészetére. Most nem a dacra-harcra szeretnénk biztatni Önt, kedves Olvasó, ebben a hónapban, hanem arra, hogy mennyire fontos kiállni önmagunkért, felszólalni saját érdekünkben, megismerni és felvállalni igényeinket – nem agresszív módon, de határozottan. 

A felvázolt út az öngondoskodás alapja. Mert azt is jelenti, hogy ismerjük határainkat, szükségleteinket, és elhisszük, hogy elsősorban önmagunkért tartozunk felelősséggel, és nálunk senki sem tud jobban vigyázni a testi-lelki egészségünkre – amit viszont már másokért, a szeretteinkért, közösségünkért is érdemes óvni, mert akkor tudunk igazán tenni értük, ha nekünk belefér, de nem rokkanunk bele.

Hatalmas erőt jelent, ha képesek vagyunk a saját magunk számára fontos szempontokat figyelembe véve dönteni családról, munkáról, új felkérésekről, lehetőségekről, bármiről. S ez a folyamat bizony nemekkel is jár olykor.

Szóval vannak fontos nemek, szükséges nemek, helyénvaló nemek, amelyek éppen azért kellenek, hogy a vége IGEN legyen: igen az egészségre, a jóllétünkre, a szépre, a szabadidőre, a pihenésre, az önmegvalósításra, önmagunkra, a jövőre. Mondjunk igent a bátorságra, az olyan kapcsolatokra, amelyekbe belefér a nem is, igent a családi munkamegosztásra, és nemet a tartalmatlan kötöttségekre, a rengeteg „muszájra” és „kellre”, amiket ha jól megnézünk, vagy utólag visszanézünk, gyakran kiderül, hogy nem is voltak annyira fontosak. Más is elvégezhette volna. Nem helyettünk, hanem mert valójában nem a mi dolgunk, nem a mi problémánk volt…