Az állatalakoskodás a Magyar Nép­­rajzi Lexikon szerint Európa-szerte elterjedt szokás, az állatok megjelenítését, utánzását jelenti. A magyar népi színjátszásban leggyakrabban a téli napforduló körüli időszakban, a farsangi ünnepkörben, a fonóban, vagyis csak a nem vallásos népszokásokban és a lakodalmakban fordul elő. A lexikon szerint eredete az európai kultúra kereszténység előtti rétegeiben keresendő, de mai megjelenésében már elvesztette eredeti jelentését. A középkori egyházi rendelkezések különösen a szarvas-, ló- és szarvasmarha-alakoskodást tiltották, de gyakori volt a medvealakoskodás is.
„Azokban a régi pogány magyar időkben ki más bújt a medve bőrébe, mint a táltos. A medve bőrébe bújt táltos hejgetett (külön szertartás volt ez énekkel, tánccal), mielőtt az elkövetkező idők jóslásába fogott volna. Nevezték aztán medvetáncnak ennek maradékát, s a medve bőrébe bújt ember sem volt már táltos, csak medvealakoskodó, aki újévi vagy lakodalmi köszöntővel szórakoztatta a falustársait. Régi időkre utalt ez a szokás, és ezért kezdetben nem is igen lehetett akárki medvealakoskodó. Persze a híres medvevadászoknak kijárt ez a tisztesség, s szerencsésnek tarthatta magát az is, aki ilyen »medvével« együtt rophatta a táncot. Asszonyok, lányok, de még a fiúgyermekek sem vettek részt ebben, ők legfeljebb a nyári Illés-napi medveünnepen segédkezhettek a máglyatüzek gyújtásában” – írja Kozma Mária (Régiségek Gyergyóból. Történelmi regék. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2012).
Máglyatüzek gyúltak akkor is, amikor az 1848-as év őszén idegen csapatok fenyegették Gyergyót. Az agyagfalvi nagygyűlést követően ugyanis az első katonai támadás Székelyföldet Remete és Ditró felől érte. Maros-Torda vármegye felől több ezer főből álló osztrák és román fegyveres támadt Gyergyóra, akikhez még a szász székek felfegyverezett polgárai is csatlakoztak. A kis létszámú, zömében remeteiekből és ditróiakból álló gyergyói haderő a bátorságáról híres remetei Bernád Imre százados (később őrnagy) vezetésével Várhegy és Remete között verte szét a támadók seregét. Bernád Imre egy kisebb csapattal megütközött az ellenséggel, majd visszavonult, és cselből több kilométer hosszan őrtüzeket gyújtott, így az ellenfél érkező erősítései elvonultak. Vitézségét nemcsak a szabadságharcban mutatta meg, hiszen korának ismert, legendás medvevadásza is volt. A vitézségéről híres honvédtiszt nevét ma Gyergyóremetén egy falurész őrzi.
Kozma Mária könyvében így ír a legendás cselről, amellyel elűzték az ellenséget:
„…Most nem harcolni kell, hiszen olyan lenne az, mint a gyönge gyermek muszájból való kiállása puszta kézzel a vérmedve ellen. Nem táltos hejgetés kell ide – töprengett –, hanem alakoskodó medvetánc.
Aznap éjjel nem aludt senki a székely táborban, de még a falvakban sem. Szorgos kezek gyűjtögették halmokba a gallyat, a mezőn sárguló, száraz kórót, éghető miegymást, s a remetei hegyek aljától a ditrói hegyekig száz meg száz apró tábortüzet gyújtottak. Az ellenség sem hunyta álomra a szemét, csak bámult, hiszen a lobogó lángok fénye olybá tette az eget, mintha minden irányból a nap kelne fel, s látni lehetett a sok-sok mozgó árnyat, amint ide-oda szaladgál, s hallani az óriási zajt is, ami az ellenség fülében fegyverzörgés, lódobogás volt, pedig csak a lábasok, vasfazakak alját verték, állatok nyakáról sebtiben leoldott kolompokat rázták az asszonyok, gyermekek – Bernád Imre parancsára.”
A történet szerint az ellenség azt hitte, hogy éjszaka hatalmas székely hadsereg gyűlt össze, ezért elvonult.