Ferencz Dávid a Tarló zenekar brácsása. Kis korában ismerkedett meg a népzenével, hegedülni tanult. Később váltott át a brácsára, ugyanis nagy hiány van felénk a kísérő hangszeresekből. Ez a váltás annyira bejött, hogy a brácsa végül fő hangszerévé vált. Tanulmányait a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskolában végezte klasszikus hegedű szakon – és igen, mégis brácsás lett belőle. 

– Számomra a zene az egyik legmélyebb megnyilvánulási forma. Brácsásként nap mint nap megtapasztalom, hogyan lehet egy-egy dallammal, harmóniával vagy finom dinamikai váltással kifejezni olyasmit, amit szavakkal nem lehet elmondani. A hangszerem révén gyakran háttérben vagyok, nem mindig a reflektorfényben, de éppen ez adja meg a zenélés számomra legizgalmasabb részét: az összhangot, az egymásra figyelést, a közös lélegzést egy zenekaron belül. A brácsa szerepe kicsit olyan, mint a zene lelke: összeköt, alátámaszt, árnyal és közben része az egésznek.

Ferencz Dávid a népzene szerepét mindig különösen fontosnak tartotta, mert szerinte olyan rétegeit szólaltatja meg az emberi léleknek, amelyek évszázadok óta bennünk élnek. Amikor a zenekarral egy népzenei darabot játszanak, nemcsak hangokat szólaltatnak meg, hanem visszacsatolnak egy kollektív emlékezethez is. Mint mondta, a brácsával különösen izgalmas ez a világ, mert a „kontra” hangzása, kísérő szerepe révén lüktetést ad – és mindeközben megidéz egy letűnt, de még mindig élő világot. A népzene nem múzeumi darab: ma is ugyanúgy tud szólni a lélekhez, mint régen. Csak engedni kell, hogy hasson.

– Amikor zenélek – akár próbán, akár koncerten –, számomra mindig az a legfontosabb, hogy őszinte legyek, amennyire csak a tudásom engedi. Nem szeretem a mesterkéltséget, a túlzó gesztusokat. Sokkal inkább hiszek a csendes, belső erejű kifejezésben. A zenémmel nem akarok nagy dolgokat hirdetni, inkább azt szeretném, hogy aki hallgatja, megérezzen valamit abból, ami engem is megérintett. Egy dallam szépsége, egy ritmus lüktetése, egy-egy közös zenélés pillanata – ha ezekből bármi is átmegy a hallgatóba, és nyomot hagy, akkor az már megérte. A zene így válik közeggé, amelyben emberek kapcsolódnak egymáshoz.

A mai ember viszonya a zenéléshez szerinte nagyon összetett. Egyrészt rengeteg lehetőség van; soha ennyi koncert, felvétel, platform nem állt még rendelkezésre. Másrészt viszont pont ez a bőség sokszor el is fedheti a lényeget. A zene gyakran háttérzajjá válik, amit csak úgy „beraknak” főzéshez, vezetéshez, tanuláshoz. A népzene esetében ez különösen érzékeny kérdés, hiszen annak igazi ereje az élő előadásban, a közvetlenségben, az interakcióban rejlik. A népzene nem egy simára csiszolt popprodukció – benne van a nyerseség, a természetesség, és ez ma már nem mindenkinek ismerős. De pont ezért van rá szükség.

– A fiatalok érdeklődése a népzene iránt szerintem egyre inkább jelen van – csak meg kell találni hozzájuk az utat. A brácsa hangja talán nem a legfeltűnőbb, de ha egy jól húzott ritmus, egy autentikus prímás vagy egy közös éneklés részévé válik, akkor a fiatal hallgatók is rácsodálkoznak, hogy ez a zene „él”.

Zenekarukkal gyakran játszanak táborokban, fesztiválokon, táncházakban, és mint mondta, újra meg újra meglepődik, milyen nyitott fülekre és szívekre talál a muzsikájuk. Sokan először csak nézelődnek, de aztán elkezdenek mozogni, dúdolni, érdeklődni. A népzene velük is tud kapcsolódni – csak hitelesen kell megszólaltatni, nem erőltetve, hanem úgy, ahogy mindig is szólt: emberektől emberekig.

Összegzésként elmondta: brácsásként, zenekari tagként azt érzi, hogy a zene – különösen a népzene – az egyik legfontosabb nyelvünk, amely összeköt a múlttal, és egyben utat mutat a jelenben. Nem kell mindenki értse a zeneelméletet vagy ismerje a tájegységeket – elég, ha hallgat, ha figyel, és engedi, hogy a zene megszólítsa.