Egy hideg, ködös reggelen Almáskertes és barátai, a vidám bogarak, sétálni indultak a havas Almafák hegyén, a Nagyszerű ligetben. Ki szánkóval, ki sílécekkel, ki bakancsban poroszkált a méteres hóban.
Az almafaerdő mélyén egy vénséges, matuzsálemi korban lévő, hatalmas almafa földig hajló vastag ágai között egy kis fagyöngybokrot fedeztek fel. A bokor tele volt apró, gyönyörű, de jéggé fagyott bogyókkal.

– Nézzétek csak, milyen csodálatosak ezek a kristály fagyöngyök! – csodálkozott Almáskertes.
– Igen, de miért fagytak meg ennyire? – kérdezte aggódva Apródka, a katicabogár.
– Azért, mert a hosszú hideg évszak mindent megdermesztett az erdőben – válaszolta Pipacska, a kis pillangó.
Almáskertes szomorúan, de reménnyel telve nézett a fagyöngyökre. Érezte, hogy a téli hideg sokakat megviselt, de úgy gondolta, lehet, van módja annak, hogy segítsen a bokron lévő bogyóknak.
– Talán tudunk segíteni! – mondta határozottan.
A tündér és a bogarak elkezdtek a fagyöngybokor körül röpködni és énekelni. Lassan és gondosan simogatták apró lábaikkal a fagyott bogyókat. „Ébredezni kezdünk, édes fagyöngyök, a télnek itt már vége, itt a tavasz köszönt!” – zengett a lágy trilla.
Az éneklésük varázslatos volt. A bogyók egyre melegebbek és élénkebbek lettek. Ahogy a tündér és a bogarak énekeltek, a fagyöngybokor megolvadt és bogyói felmelegedtek. Hálásan mosolyogtak Almáskertesre és barátaira. Mosolyukban szinte hallatszott, amint megköszönik a vidám társaságnak, hogy felébresztették őket a hideg téli álomból. Almáskertes mosolyából pedig ez a válasz volt hallható: a barátság és az összefogás mindig segít, még a leghidegebb időkben is. A kis apró tettek és a jó szándékok sokat számítanak, és sokszor csodákra képesek.
Azóta a fagyöngybokor híven őrzi a cimborák emlékét, a tündér és a bogarak segítségét. A bogyók minden évben gyönyörűen, élettel telve díszítik az almafaerdőt, s tavasszal mindig újjáéledve hirdetik az örök barátságot.