Simon Mártát Gyergyóújfaluban amolyan csodabogárként tartja számon a közösség, hiszen „egyszerű háziasszonyként” könyvet jelentetett meg, és mai napig is szívesen ír tréfás jeleneteket iskolai előadásokra. Törekvéseit utóbb Példakép-díjjal jutalmazták, az elismerést a terézanyu.hu portál Te miért dolgozol? című pályázatára írt Egy szürke, majdnem ötven(es) háziasszony „árnyalt” élete című karcolatával érdemelte ki. – Hogyan került kapcsolatba Rácz Zsuzsa magyarországi íróval, egyáltalán hogyan szerzett tudomást az általa szerkesztett terézanyu.hu portál pályázatáról? – Közösségi oldalakon olvasnivaló után kutatva jutottam el erre a honlapra, és mivel tetszett a tartalma, többször is visszatértem oda olvasgatni. Így bukkantam rá a Te miért dolgozol? című pályázatra is, de első gondolatom az volt, hogy nem nekem szól, hiszen mit is írhatnék olyan emberként, akinek még munkahelye sincsen? Miért is dolgozom? – tettem fel magamban a kérdést, és egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy szürke, falusi háziasszonyként semmi érdekeset nem tudnék írni. Aztán a fiaim addig biztattak, próbáljam meg, hogy egy este eldöntöttem, mégis írok valamit. Kiadtam az ukázt: „sipirc itthonról, kell a számítógép, mert írni akarok!” Egy szuszra megírtam a karcolatot, még vissza sem olvastam, a kicsi fiamat kértem meg, segítsen elküldeni az írást, mielőtt meggondolom magam. – Miként tudta meg, hogy nyert a pályázatra beküldött karcolat? – Ez nagyon érdekes volt, ugyanis miután elküldtem a pályázatra az írást, szinte naponta figyeltem a mozgást a honlapon; láttam, hogy több mint ötszáz pályázati munka érkezett be, a kommentekben pedig marakodtak egymással a pályázók, kinek az írása jobb, ki nyer stb. Láttam, hogy én itt labdába sem rúghatok, de legalább megpróbáltam. Aztán egy napon – amikor épp Gyergyószentmiklóson voltam – magyarországi telefonszámról hívtak, és egy kedves hölgy közölte: a karcolatom bekerült a legjobb harminc közé, és szeretnék, ha részt vennék a díjkiosztó gálán. Leírhatatlan öröm lett úrrá rajtam, potyogtak a könnyeim, de szájam közben a fülemig ért örömömben, mindenkire mosolyogtam, aki szembejött velem az utcán. Megtanácskoztam a családdal, és az a döntés született, hogy el kell mennem a díjkiosztóra, így hát felkerekedtünk a kisebbik fiammal, és elutaztunk Budapestre. – Milyen volt a díjkiosztó gála? – Ötórás, gyönyörű rendezvény volt elegáns hölgyekkel és urakkal, szép műsorral, amikor megérkeztünk, akkor lepődtem meg, hová is cseppentem. – Mikor tudta meg, hogy a díjazottak között van? – Nagy meglepetésemre elsőnek szólítottak, így még viszonyítási alapom sem volt, hogyan kellene viselkednem. Amikor hallottam a nevem és felmentem a színpadra, éreztem, mégiscsak van értelme papírra vetni az én egyszerű gondolataimat is, hiszen vannak, akik ezt értékelik. – Hogyan viszonyult szülőfalujának közössége a díjhoz, az elismeréshez? – Amolyan csodabogárként tekintenek rám, furcsállják, hogy a könyveket bújom, van, aki gratulált, van, aki megjegyzéseket tesz. – Honnan ered az írás utáni vonzódása, mivel kezdődött? – Édesanyám faragott nagyon szép lakodalmi rigmusokat, a faluban mai napig emlegetik, milyen szép lánykikérőket írt. Ha lehet örökölni a hajlamot az írásra, akkor tőle örököltem. Amúgy mindig is szerettem papírra vetni gondolataimat, de komolyabban csak azután kezdtem írással foglalkozni, hogy a fiaim iskolások lettek. Ünnepélyre készültek, és a János vitézt próbálták, de a gyermekek unták, valami modernebbre vágytak. Elmondták nekem, és én írtam egy rövid jelenetet, amit megmutattam a tanárnőjüknek, akinek annyira tetszett, hogy utána felkért, írjak más alkalmakra is. Aztán arra biztattak, hogy ezeket a rövid jeleneteket szerkesszem könyvbe, így született a Popcorn Jani, vagy amit akartok… című kötetem. – Mik a további tervei? – Folytatni szeretném az írást, nagyon vágyom egy blogra, ahol megoszthatom a gondolataim, illetve szeretnék írni egy családregényt. Jánossy Alíz