– Ha visszatekint kisgyermek korára, mi a kép, amely előjön? Milyen gyermek volt, és milyen környezetben?

– Édesanyámmal nagyma­máméknál éltünk, így annak ellenére, hogy édesapám nem vett részt az életünkben, mégis úgy éreztem, hogy nagycsaládban nőttem fel. Sok barátom volt, jó játszótéri életre, nagy szabadságra és kevés kontrollra emlékszem. A kevés kontroll nem volt gond kamaszkoromig, mert addig jól tanultam, szerettem rendben tartani a dolgaim, például lefekvéskor tízszer megnéztem, hogy a papucsaim párhuzamosan vannak-e egymás mellett az ágy szélén… Édesanyám ezt ijesztőnek is találta. A nagy szerető családban azért feszültség is akadt, főleg függőség, alkoholizmus miatt. Nem szeretem ezzel társítani a gyermekkorom, mert inkább a vidám emlékek jutnak eszembe, de amikor a függőségemmel kapcsolatban mélyre ástam, a feszültség léte eléggé alappillére volt a függő énem kialakulásának. Ez a feszültség az, amit a szerencsejátékban is keresek.

– Serdülőként találkozott a szerencsejátékkal.

– Tizenhárom éves koromban játszottam először. Egy véletlen folytán ismertem meg a játékgépeket. Egy nagyobb társasággal verődtünk össze a barátaimmal, bejöttünk a városba, egy kocsmába, ahol játékgépek is voltak. Páran a fiúk közül játszani kezdtek. Egy évvel lehettek nálam idősebbek. Ha belegondolok, elég szép, hogy tizennégy évesek vezették be a tizenhárom éveseket a csak felnőtteknek szóló játékokba. 

– Leült és nyert? Ez volt a vonzó benne?

– Nincs ilyen emlékem, talán az első alkalommal nem is játszottam, csak néztem őket. Később sem a nyeremény extázisa vitt magával, és nem is a kudarc, hogy vesztettem. Azt tudom, hogy a játszáshoz mindig társult egy szégyenérzet, nem olyan volt a családom, baráti társaságom, hogy ezt támogatta volna. Titkolózva kezdtem játszani, egyedül mentem vissza a gépeket kipróbálni. Zugjátékos lettem. 

– Milyen az a Huni, aki függővé kezd válni? Ez milyen életkorra tehető? 15-16 éves?

– Nem, ez már az első játékok után megtörtént. Az elején volt két-három játék, nyerés meg nagyobb vesztés, olyan 50–100 lej körüli, és akkor az a kudarc elég volt arra, hogy pár hónapig nem mentem vissza. Ez 7. osztály után, nyáron volt, aztán 8. elején, ősszel felfedeztem a mi környékünkön is olyan termet, ahol kiskorúként is lehetett játszani. Elkezdtem kísérletezni, kipróbálni a játékgépek után a sportfogadást, a kutyafuttató versenyeket. Ott volt a kontrollvesztés. Egy hónapon belül bekövetkezett. 

– Honnan volt erre pénze? 

– Az elején nem volt ez nagy összeg, fagyi-, szotyipénzből állt ki. A családom akkor szembesült a tényekkel, amikor észrevették, hogy lopok otthonról. Egy idő után ékszereket is elvittem, beadtam a zálogházba, ez egy éven belül bekövetkezett.

– Hogy született a felismerés, hogy segítségre van szüksége?

– Több pszichológusnál is voltam, lelkipásztorral, segítő szakemberrel is beszélgettem, már nem tudom megmondani, kinél voltam először. Tizenötnél nem lehettem több, amikor először próbálkoztam, hogy változtassak. Volt családi nyomás is, de bennem is ott volt bűntudat. Az elejétől kezdve tudtam, nem jó, amit csinálok, de volt egy racionálisnak tűnő téveszmém: hogy amikor játszom és vesztek, akkor azt vissza kell, és vissza is tudom nyerni. Ezt a fantáziát kergettem. Periodikus játékos voltam, egy-két hónapig intenzíven csináltam, jött valamilyen lebukás, rendszerint az, hogy otthon észrevették, elvettem pénzt, és akkor két-három hónapig nem játszottam egyáltalán. Aztán megint elkezdtem… Mindig éreztem, hogy nem a pénz hajt, de csak később jött a felismerés, hogy ennek valami más a mozgatórugója, mint a pénz. Volt bűntudat, ezért is voltam zugjátékos, de már nem tudom megmondani, hogy valójában édesanyám nyomására indultam-e el először segítséget kérni. A szégyen is hajtott, azt hiszem.

– Tehát esetében gyorsan kialakult a szenvedélybetegség. 

– Igen, 13 évesen kezdtem, és 18 évesen mentem kilenc hónapos terápiára, Ózdra. Akkortól tekintem gyógyultnak magam. Függő maradtam, ez sosem fog elmúlni, passzív függő vagyok. Volt három visszaesésem, de megtanultam „rajtakapni” magam és idejében segítséget kérni. Amióta rehabon voltam, jól vagyok.

– Amikor a hosszú terápiára gondolok, azt képzelem, hogy ott keserves kínok között zajlik a gyógyulás.

– Nem, nekem jó emlékeim vannak róla. Főleg tavasz tájt, amikor az első tavaszi virágillatokat kezdem megérezni, azt a felfrissült levegőt, akkor eszembe jut, ahogy ott hétvégén elmentünk biciklizni a szomszédos településre, tavasz volt, jó illatok és vidámság. Persze azért is társul jó emlékként, mert ritkán hagytuk el a birtokot, azért volt ennyire felszabadult élmény. 

– Számontarja a társait, akikkel együtt volt a terápián? Tudja, kinek hogy alakult a sorsa?

– Sajnos nem. Ahogy hazaköltöztem, egy-két ülésen voltam utógondozói csoportban, aztán elköltöztem Kolozsvárra, egyetemre, ott magyar csoport nem működött. Kimaradt nekem, hogy öregfiúk találkozójára járjak. 

– Most, amikor erről beszél, van-e bűntudata, szégyenérzete? Mennyire nehéz erről beszélni?

– Nincs szégyenérzetem, azt hiszem, nekem megvolt a vezeklésem. A bűnbánati periódus, a gyógyulási folyamat megvolt. Azt hiszem, a történteket sikerült elég jól lezárni, mégis ijesztő, hogy ezt tizenévesen meg tudtam tenni. Ijesztő, hogy az is én vagyok, aki ezeket tette. Az is én vagyok, aki másfél évvel ezelőtt visszaesett. 

– Vannak-e előjelei annak, hogy valaki vissza fog esni?

– Eszembe jutott, hogy egyszer, még a rehab előtt édesanyámmal közösen is próbálkoztunk terápiával. Ő kérdezte a terapeutától, hogy miként tudna segíteni, miből láthatná, hogy megint a játék felé haladok? Lehet olyan banális jele, hogy például hova akasztok fel egy ruhát vagy törülközőt? Vagy valamiben megváltozik a viselkedésem? Ilyen sajnos nincs. Ha meg akarom előzni, akkor idejében beszélek a sóvárgásról, de ha nem, akkor titkolózni fogok, és azt a környezetemnek nehéz észrevenni. Maga a gondolat, hogy mi lenne, ha játszanék, már előjel, sőt ez már sóvárgás nekem. Hála istennek, ritkán jelenik meg. Egy visszaesés volt durvább, mert időben is több hét volt, és kezdtem felvenni a régi mintákat: adósságba is kezdtem belemenni azért, hogy játszani tudjak. Egyetemista voltam, egy-két hónap munkával vissza tudtam fizetni az adósságot, de nem az anyagi része a lényeg, hanem hogy erkölcsileg nem mentem szürke-fekete zónákba, mint kamaszkoromban. Ha felidézem az utolsó visszaesést, annak előzménye az intenzív, feszültségekkel teli ünnepek utáni pár napos eseménytelenség, üresség volt. A párom elutazott, a semmi volt, ami bevonzotta a sóvárgást. Ha feszültség, ha konstans stressz van az életemben, akkor nem jelenik meg a sóvárgás. Keresem a feszültséget. 

– Azt a fajta hullámvasutat, amit a játszás adott, pótolta valami mással? Van valami most az életében, ami adrenalingombként hat, ami megtölti tartalommal a hétköznapokat?

– A kiegyensúlyozott élettel is elég kihívásban és izgalomban van részem, főleg, ha jól akarom végezni a dolgaim. Számomra a szociális élet, a kapcsolatok segítenek a legtöbbet, de az utóbbi időben rendszeresen sportolok, ez is elég sok adrenalint és feszültséget tud hozni-vinni.

– A caritasos Ki-Út program csoportos tevékenységeire jár több mint másfél éve.

– Az utolsó visszaesésemtől kezdődött. Ez már a harmadik visszaesés volt, éreztem, muszáj visszanyúlni azokhoz az eszközökhöz, amelykről a rehabon is beszéltünk. Hiányzott az utógondozás, a csoport. 

– Mit kap a Caritas-cso­porttól? 

– Megértést. A csoportban lehet ventilálni, sorstársakként vagyunk ott. Tudom, hogy megértenek, hogy hasonlókat tapasztaltak ők is. Én szerencsés vagyok, a családommal, barátaimmal tudok beszélgetni erről, mégis, ennek a közösségnek más az energiája. Másként tudjuk támogatni egymást. Ezért is tudtam én fiatalon változtatni. Egyrészt mert gyorsan kerültem a gödör aljára, másrészt, mert a környezetem támogató volt, segített ebből kilépni. A csoport azért is fontos számomra, mert van egy fix idő hetente, amit rászánok arra, hogy foglalkozzak a függőségemmel, a személyiségem ezen részével is. Ha nem tudok csoportba menni, akkor is végiggondolom: most miről maradok le, amúgy hogy vagyok, ha mentem volna csoportba, mit mondtam volna el az elmúlt egy hetemről? Foglalkozok az érzelmi világommal, azzal, hogy jó úton járok-e.

– Miben nehezíti meg a jelenlegi életét a serdülőkori szenvedélybetegség? Miben kell másként éljen, mint egy korabeli fiatal, akinek nincs ilyen előélete?

– Semmiben. Én a múltamnak az előnyét látom most. Nem tisztességes azokkal szemben, akiknek ártottam, amíg játszottam, annak a bűntudata meg is maradt bennem, de egyéb hátrányát annak, hogy függő vagyok, az utóbbi években nem tapasztalom. Tény, hogy picit több tudatosság kell magammal szemben, az érzelmi világommal szemben. Bár minden érzelmileg, mentálisan, fizikailag egészséges embernek szüksége lenne rá, hogy odafigyeljen, hogy van, mi a helye a világban, miért van itt, mik a céljai. 

– Azt mondta magáról, hogy útkereső…

– Igen, ebben a fázisban vagyok. Úgy érzem, még mindig benne vagyok az élet nagy döntéseiben. Milyen irányba menjek a szakmai, családi életben, akarok-e még tanulni intézményes keretben, ebben a városban akarok-e élni vagy máshol. …

– Milyen lenne, ha az útkeresése egyik eredménye az lenne, hogy tinédzsercsoportot vezet, szenvedélybeteg fiataloknak segít?

– Terhes ez a kép, nagy felelősséggel jár. Amíg a rehabon voltam, jártunk iskolákba, felekezetekbe tanúságtételre. Ez annál több lenne, és vannak gátlásaim, nem mindegy, mikor, mit, hogyan fogalmazok meg, hogy biztosan jó irányba tereljem a beszélgetést. Nehéz lenne ezekkel a gátlásokkal csoportot vezetni, de már gondolkodtam erről, volt olyan késztetésem is, hogy pszichológiát, addiktológiát tanuljak. Most úgy gondolom, a gyógyulásomnak el fog jönni az a szakasza, amikor én is tudok másokon segíteni. 

– Tulajdonképpen már el is kezdte a másokon való segítést azzal, hogy vállalta ezt az interjút.

– Igen.

– Mit gondol, lehet-e javaslatot tenni azoknak a „Huniknak”, akik most tizenhárom évesen a játékgépek vonzásába kerülnek? Mit tehetnek, hogy ne legyen olyan hosszú az út a visszatéréshez?

– Nem tudom, mit kellene mondani nekik azelőtt, hogy megtennék. Sajnos vannak olyan dolgok, amiket meg kell tapasztalni, a gödörbe le kell menni, hogy ki tudjon jönni belőle az ember. Azt viszont tudom, hogy ha valaki már a gödörben van, akkor segítséget kell kérni, és van is, akitől. Elsődlegesen a családunkban merjük elmondani, miben vagyunk, és azt, hogy szeretnénk ezen változtatni. Ha olyan a környezet, mint amilyen nekem volt, akkor az egy egyszerű út lesz, de hogyha nem nyitottak, akkor itt, Székelyföldön lehet a Bonus Pastorhoz vagy a Caritashoz fordulni. Nem szégyen szakembert keresni. Szégyen… Ez a szó ugrott be, pedig szerintem egy csomó emberben nem a szégyenérzet miatt van meg a gátlás a segítségkérés felé, hanem inkább a kudarctól való félelem miatt. Attól a kudarctól, hogy nem tudok magamon változtatni. 

– Mázlistának tartja magát. 

– Igen. A szerencsejátékban lettem szerencsés úgy, hogy vesztettem. Szerencsés voltam, hogy gyors lefolyású volt, nagyon fiatalként, és csak négy évet vett el az életemből. Szerencsés azért, hogy tudtam segítséget kérni, el tudtam jutni a rehabra, támogatócsoportba járok. Azért is, mert tudom, ha a gyó­gyulás útján megbotlom, az sem a világ vége, mert a visszaesés megmutathatja, hogy nem jó az irány, valami hiányzik, változtatnom kell. Ha most kérdezné újra, ki vagyok én, azt is hozzátenném, hogy: Huni vagyok, egy szerencsés ember.

 

Van kiút!
Miért lesz valaki betege a játéknak? Miért folytatja, ha látja, hogy mindig csak veszít? Miben reménykedik? Miért nem hagyja abba, és miért kezdi el újra? A játék sok tekintetben hasonlóan működik, mint az alkohol vagy a drogok. Kevesen gondolnák, hogy a más függőkhöz hasonlóan a játék betegei kezdetben azért játszanak, hogy jobban érezzék magukat, egy bizonyos idő után pedig azért, hogy ne érezzék magukat rosszul.
A boldogságkeresés közben a szervezetben változások mennek végbe, ugyanis az agy örömközpontja túlhasználódik, és már nem képes örömérzetet adni, hanem fájdalmat, és azt csillapítani kell.
A játék során megemelkedik az adrenalinszint, hisz kockáztatja a pénzét. Az adrenalinszint megemelkedése közben az agyműködés felfokozódik, az elme élessé válik, az idegrendszer éber és nagyon érzékeny lesz. Minél többet játszik a személy, annál inkább hozzászokik a szervezete a magas adrenalinszinthez, az euforikus állapothoz, melyet a játék által él meg. Ennek az a következménye, hogy a hétköznapokban nagyon kevés dolog tudja megadni neki ezt az érzést, hiszen szokott eszközökkel – sport, egy jó könyv, séta a természetben – sokkal nehezebb elérni azt az érzelmi állapotot, amelyet a játék által élt meg.
Van kiút! A Gyulafehérvári Caritas Székelyudvarhelyen és Gyergyószentmiklóson tart fenn támogatócsoportot szenvedélybetegek és hozzátartozóik számára, a szakemberek egyéni terápiát is vállalnak. Kapcsolat: Ambrus Hajnal addiktológiai tanácsadó, telefon: 0737–300980, e-mail: hajnal.ambrus@caritas-ab.ro.