– Milyen az a környezet, ahol egyáltalán megtörténhet az abúzus? Milyen jelenségek határozzák meg azt a közeget, ahol akár éveken át zajlik a bántalmazás?

– Amikor több éve zajló visszaélésekre derül fény, mindig fölmerül valóban a kérdés: hogy tud titokban maradni ennyi időn át? Bonyolult a bántalmazásos esetek dinamikája, de az agresszor részéről jelen lévő megfélemlítés mindenképp közrejátszik. Ilyenek lehetnek a fenyegetések, az, hogyha az áldozat bárhol is beszélne a történtekről, az miféle hátrányokkal járna számára, egyéb bántalmazás kilátásba helyezése, és ezekkel eléri a bántalmazó, hogy az áldozata elhiszi egy idő után, hogy tényleg nincs semmilyen lehetősége és esélye a kiszállásra, a segítségre, és még a bosszútól, a környezet hitetlenkedésétől és igen, az áldozathibáztatástól is tartania kell. Ugyanakkor mégis majdnem a nullával egyenlő annak az esélye – főleg, ha éveken át tartó visszaélésről van szó -, hogy senki ne tudna róla. Mert lehet, hogy több áldozat is van, akik beszélhetnek valahol a velük történtekről, de a megtorlástól való félelem miatt senki nem mer nyilvánosság elé lépni, a hatóságoknál feljelentést tenni. Ha oktatási intézményekről beszélünk, utólag mindig kiderül, hogy a kollégák közül is sokan sejtették, hogy X. Y. mit művel, mégsem léptek. Mert ők is tartanak a reakcióktól, vagy nem is akarják elhinni, ami a szemük előtt zajlik, de az elhallgatás mögött ott lehet a konfliktuskerülés, félelem a konfrontáció felvállalásától, illetve az intézmény presztízsének a védelme is. Gyakran hallani, hogy a bántalmazó szakmailag mennyire elismert, eredményes, milyen szuper tanár, ő aztán biztosan nem csinál ilyet. Holott a szakmai kompetenciáktól teljesen független az erkölcsi érzék fejlettsége, az emberi tartás. A rendszer tehetetlensége is megakadályozza, hogy jelzést adjon az áldozat, mert az alakul ki benne, hogyha tudnak a dologról mondjuk már évek óta, titokban mindenki sejti, és mégsem történt semmi, akkor ez azt jelenti, hogy ezután sem fog, nincs semmi értelme a tiltakozásnak, és valószínű, hogy nem talál támaszra.

– Említette az áldozathibáztatást. Ez miben nyilvánul meg?

– Ez sajnos elég jellemző a szűkebb környezetünkre is. Az áldozat környezetében lévők gyakran úgy vélik, hogy bizonytalan a jelzés, ki tudja, hogy igaz-e, lehet, hogy az áldozat „provokálta ki”, neki is része van abban, ami történt, vagy azt gondolják, hogy az illető tanár befeketítése a cél. Ezért mondom, hogy minden esetet meg kellene vizsgálni, mert akkor tudhatjuk meg, hogy mi történt valójában. 

– Mit lehet tenni azért, hogy ne forduljanak elő ilyen esetek?

– Többek között a téma miatt is szívügyem a szexuális nevelés, mert ennek egyik fontos része például olyan ismeretek átadása a diákoknak, hogy mi minősül szexuális visszaélésnek, mit tehetnek, hová fordulhatnak ilyen esetben, hogyan védhetik meg határaikat. Ha erről nem beszélünk, ha továbbra is tabusítjuk a témát, akkor nincs sok esély a változásra. Továbbá intézményi szinten komolyan kell venni a szexuális bántalmazás előfordulásának esélyét, legyen ezekre eljárásrend, legyen egy személy, akitől segítséget lehet kérni ilyen esetekben. Nemcsak papíron működő bizottságokra van szükség az iskolákban, egyetemeken, hanem zéró toleranciára mindenféle erőszakkal és bántalmazással szemben, valóban jól működő jelzőrendszerre és hatékony kivizsgálásra. A nyilvánosságra is, mert ha nem látja a közösség, hogy érdemben foglalkoznak az abúzussal, akkor azt érzi, hogy ismét el akarnak tussolni valamit. Az elhallgatás, a hallgatás melegágya a visszaéléseknek.

– Ön szerint a névtelen bejelentésekre is figyelmet kell fordítani?

– Igen, minden egyes jelzést ki kell vizsgálni, ha bizalmas beszélgetésből származik, ha e-mailben, ha telefonon, ha hivatalos levélben érkezik. Visszatartó ereje annak lesz, ha mindenki tudja, hogy ha befut egy ilyen jelzés, akkor elindul egy folyamat is. Ismét hangsúlyozom: minden egyes esettel foglalkozni kell, és utána kinyilvánítani: megvizsgáltuk, ezt találtuk, ez történt, ezek a szankciók, ezek a lépések következnek.

– A pár éve köztudatba berobbanó metoo-mozgalom kapcsán is gyakran felmerült, hogy az áldozatok miért nem akkor léptek, miért vártak akár 10-15 évet is ezzel. Részben már választ kaptunk erre, de van még valami, ami akadályozza a sértett felet a tiltakozásban?

– Ha most a saját környezetünkben vizsgáljuk ezt, akkor egyrészt tudnunk kell, hogy 10-15 éve a társadalmi érzékenység még közel sem volt olyan szinten, mint most, és innen is sokat kell még fejlődnünk. A korábbi áldozatok, a szüleik még annyira sem tudhatták, hogy mit lehet tenni ilyen esetekben, mint most. Tehát az információhiány, az eljárásrend hiányosságai is szerepet játszanak a jelenségben. A másik jelentős akadály az áldozatokban élő szégyen és a megfélemlítés. Traumatizált személyekről beszélünk, labilis érzelmi állapotban, a trauma hatása alatt nem úgy működnek az önvédelmi mechanizmusok, mint egyébként, az abúzust megélt emberekben zavarodottság, félelem, szorongás van, és gyakran úgy próbálnak túlélni, hogy még maguk előtt is letagadják a történteket. 

– Mire van szüksége az áldozatnak? 

– Nagyon fontos, hogy legyen olyan támogató személy a környezetében, aki meghallgatja, elfogadja a megéléseit, és képes tudatosítani benne, hogy ami vele történt, az visszaélés. Mert gyakran ennek sincsenek tudatában az áldozatok. Fontos annak a tudatosítása is, hogy ő nem hibás, hiszen vele szemben követtek el határsértést. Ha jó a kapcsolat a családdal, barátokkal, beszélni kell arról, ami történt, a környezetnek pedig értő odafigyelést, érzelmi támaszt kell nyújtania. Nem elhallgatni kell a visszaélést, hanem kiállni ellene.

– Túl lehet jutni a szexuális bántalmazás traumáján?

– Ez függ a trauma természetétől is: mennyi ideig tartott, mennyire volt súlyos. De összességében azt gondolom, hogy igen. Érdemes pszichoterápiát igénybe venni, ami nem könnyű, ám abban segíti az áldozatot, hogy meg tudja élni a fájdalmat, a csalódást, bizalomvesztést, a szomorúságot, a dühöt, a haragot, hogy aztán ezt az élményt valahogy integrálni tudja az életébe. Továbbá megtanítja őt, énerősítéssel bátorítja abban, hogy tudja megvédeni a saját határait.