– Milyen helyzetben vannak 2025-ben a tudós nők?

– Románia annyira nincs rossz helyzetben, ha például azt nézzük, hogy nagyjából tízszázalékos a nők jelenléte a Román Tudományos Akadémián belül – bár vannak országok, ahol az arány ennek kétszerese. Ugyanakkor pár éve a felsőoktatási intézmények csupán öt százalékának volt női rektora vagy rektorhelyettese, és inkább az utóbbi. Mind az adminisztratív szerepet, mind a tudományos munka elismerését nézve, kevesen jutnak el olyan szintre, hogy láthatóvá váljanak. Nem mondom, hogy a fele-fele arány az ideális, de azért ennél jóval nagyobb kellene legyen a nők jelenléte – ahhoz képest, hogy a közoktatásban, a felsőoktatásban mekkora számban vesznek részt, ennek valahol a tudományos pályák között is látszania kellene…

– Melyek az országok, ahol ennél nagyobb terük van a tudományos pályát választó nőknek?

– Nyilván a skandináv országok. De érdemes azt is megnézni, hogy Nobel-díjat kik és hol kapnak, és jól látható, hogy a tudomány nagyon angolszász központú, azoknak volt eddig a legnagyobb esélyük az elismerésre, akik Amerikában dolgoztak. Ahhoz, hogy máshonnan is be lehessen kapcsolódni, nagyon komoly finanszírozási keret kellene. Tehát a gazdag országokban, ahol több pénzt tudnak fordítani a kutatásokra, fejlesztésekre, a nőknek is több lehetőségük van érvényesülni úgy, hogy eredményeik nemzetközi szintűek legyenek. 

– Több tudós nővel interjúzott az elmúlt időszakban. Mindig feltette nekik a kérdést, hogy tapasztaltak-e hátrányt nemük okán a pályán. Milyen kép rajzolódott ki?

– Nem mondhatom, hogy egyértelmű igeneket kaptam volna. Vannak, akik határozottan nemmel válaszoltak, mások óvatosan megfogalmaznak egy-két dolgot, de bátran senki sem mondta ki, hogy igen, ért hátrányos megkülönböztetés amiatt, hogy nő vagyok. A tudományos életben egyébként nem is annyira elfogadott ezzel foglalkozni, inkább az az elv, hogy mindenki dolgozzon ügyesen, és majd az eredmények is megjönnek, eredményt a szorgalmasok és okosak érnek el, az egésznek semmi köze ahhoz, hogy a kutató nő vagy férfi. De vegyük például a gyermekvállalás kérdését. Ha a nő korán vállal gyermeket, akkor a doktori tanulmányait, az első kutatásait odázza el, és aztán gyakran probléma, hogy miként tud visszailleszkedni, ha pedig előbb a tudományos előmenetelre koncentrál, kifut az időből, vagy nem lesz gyermeke, vagy nem annyi, amennyit szeretett volna. Azt tapasztaltam, hogy az Erdélyből származó, de külföldi egyetemen dolgozó nők magabiztosabban világítanak rá a hátrányokra, a problémákra. Itthon mintha nem lenne „szép dolog” erről beszélni.

– Tehát az anyaság és a tudományos pálya egyeztetése a nagy kihívás?

– A nemzetközi kutatások is rámutatnak, hogy a „bababírságot” mindenképp meg kell fizetni, mindegy, mikor vállal gyereket a nő. Ezzel a problémával a férfiak kevésbé találkoznak a kutatói pályán, bár nem azt mondom, hogy ők ne vennének részt a gyermeknevelésben. A kettős mérce hátrányos a nők számára, őket inkább sújtják a szülőséggel kapcsolatos elvárások. Az egyik interjúalanyom mesélte, hogy svéd férfi kollégájával együtt kellett utaznia egy brüsszeli eseményre. Mivel az alanyomnak kisgyermeke volt, már hetekkel azelőtt elkezdte a szervezést: hogyan fog a picivel utazni, majd induláskor ott volt a sok vinnivaló, míg férfi kollégája koncentrálhatott a szakmai dolgokra. Egyébként az anyaság összefüggésében különbség van abban, hogy a nő hol tart a tudományos pályán. Akik még az elején, közepén, több hátrányt érzékelnek, akik már feljebb jutottak, kevésbé. Továbbá a gyermekek életkora sem mindegy, ha nagyon kicsik, az inkább negatív befolyásoló faktor. Tehát a fiatal pályakezdő kutató nőket kellene több szempontból is támogatni.

– Ismer jó példákat erre?

– Külföldön sok jó dolgot tapasztaltam. Például a kisgyermekes szülők kedvezményeket kapnak a nemzetközi konferenciák díjaiból. Vagy pályázatoknál pluszéveket kapnak a gyermekek után, ellensúlyozva azt az időt, amikor nevelésük okán nem voltak a pályán. De van még, amiben változtatni kéne. Például kutatások is rávilágítottak, hogy a nők sokkal több időt és energiát fektetnek az oktatási feladatokba. Például a Covid-járvány alatt többet foglalkoztak a diákjaikkal, míg azok, akik ezt az időt csak a kutatásra fordították, könyvet írtak, azok sikeresebbé váltak. Pedig az oktatói munkát is el kell végeznie valakinek, az viszont nem látszik a tudományos sikerekben. Van egy másik jó példám: Angliában dolgozó interjúalanyom mesélte, hogy amikor visszament a gyermeknevelési szabadságról az egyetemre, a főnöke azt mondta, egy fél évig nem kell órákat tartania, más típusú feladatokat kap, hogy könnyebb legyen számára az átmenet. 

– A női kihívások szempontjából van eltérés a tudományterületek között?

– Nem mindegy, hogy az adott szakterületen milyen a nemi arány. Ahol ez kiegyenlítettebb, ott kevésbé érzik a nők a hátrányokat. De például a STEM-területeken (természettudomány, techológia, mérnöki tudományok és matematika), ahol kevés a nő, már nehezebb. Nyilvánvaló, hogy van egy jelentős szakterületi szegregáció a tudományban, és itt jegyzem meg, hogy ez a közoktatásban is működik mint „rejtett tanterv”, ami valahogy a lányokat „nőknek való”, a fiúkat inkább „férfias” szakmák felé tereli. Tehát az sem mindegy, hogy a család, az iskola, azaz a környezet mit sugall a nők érvényesülése szempontjából. Később pedig az a lényeges, hogy az adott kollegiális környezet mennyire elfogadó vagy mennyire termeli újra a káros sztereotípiákat. De az emberség tudományterülettől független, tehát inkább az a döntő, hogy a vezetők emberileg milyenek, a beosztottjaiknak milyen lehetőségeket kínálnak fel.

– Itthon minek kéne változnia, hogy a lányok bátran merjenek kutatói pályát választani?

– Bízom benne, hogy a Nőileg magazinban olvasható Tudós nők sorozatban megjelenő életutak sokaknak adnak erőt, sokak elé állítanak olyan modellt, hogy Erdélyben, Erdélyből is lehet. Fontos, hogy minél több kutató nőt megismerjünk, akik hitelesen tudnak beszélni arról, hogy honnan hová jutottak, mi segített nekik a pályájukon, mit láttak akadálynak, azt hogyan próbálták leküzdeni. Ezek a példák akár meg is erősíthetik a pályaválasztás előtt álló fiatal nőket. Jó lenne az is, ha a vezetők felismernék, ez egy fontos ügy, hogy egyfajta nemi semlegességgel kezeljünk embereket és pályázatokat. Adjunk támogatást azoknak, akik gyermekeket nevelnek, miközben tudományos pályán szeretnének előre jutni. Ahogy más hátrányos helyzetű csoportokon is próbálunk segíteni, nem kellene félni kimondani, hogy itt is segítségre van szükség. A tudomány mindenkié. És az sem lenne baj, ha olyan nők kerülnének vezetői pozícióba, akik ezeket az ügyeket ténylegesen tudják képviselni, és akik az ilyen jellegű kutatási témákat nem seprik le az asztalról.