– Ön nem idegen Székelyföldön, ezért szeretném megkérdezni: milyen alaphelyzetből indulnak a székely gyermekek a sportolói karrier irányába? 

– Igen, voltam már párszor Székelyföldön, és részemről szakmai elkötelezettség is, hogy a régió fejlesztésében segítek. Évekkel ezelőtt szembesültem a ténnyel, hogy Székelyföldön nincs sportpszichológiai képzés. Azóta már valamelyest változott a helyzet, mert a magyar Testnevelési Egyetemen végzett sportpszichológus kollégák már dolgoznak. 

– Mire irányul az itteni munkája?

– Eddig a szakamberek képzésére, az edzői repertoár fejlesztésére helyeztük a hangsúlyt. Új színfoltként a program része lett a szülői képzés is. Ugyanis a szülői, az edzői és a sportolói hármas mindegyikét kell erősíteni, tudniillik a közös erőfeszítés adja a nagy eredményt. 

– Szülőképzés? Hogy kell ezt elképzelni?

– Az előadás-sorozatom egyik tapasztalata, hogy a szü­lők eléggé ered­mény­cen­trikusak, pedig a gyermekek fejlődéséhez olyan periódusokra van szükség, amikor nem az eredmények dominálnak. Gyakran esnek abba a hibába, hogy már 8-9 éves gyermekektől eredményeket várnak, pedig ez még a fejlődés időszaka. Tudatosítani kell továbbá, hogy a gyermekek egyéni fejlődésében is vannak eltérések, lehetnek olyanok, akik naptári életévükhöz képest biológiailag fejlettebbek kortársainknál, de ezek a lemaradások az évek alatt a többiek számára is behozhatók. A sportolók nevelésében számos minta ismétlődik, de azt fontos elfogadni és megérteni, hogy a régi módszerek már nem használhatók. A gyermekek stressz alá helyezése, megfélemlítése – verbálisan, vagy ne adj’ ég, tettlegesen – elfogadhatatlan. 

– Mi a helyzet az iskolai oktatási és a sportolói tevékenység kapcsolatával? 

– Székelyföldön nincs, vagy legalábbis gyerekcipőben jár a sportot támogató rendszer. Az európai uniós direktíva szerint kettős karriert kellene elősegíteni, amely azt jelenti, hogy az iskola és a sport kapcsolatát kellene gördülékenyebbé tenni. Számos dologgal lehet támogatni a gyermek munkáját. Itt nincs rá lehetőség, hogy a gyermek saját fejlődéséhez mérten ossza be a tanulmányait és a sportolást. Ráadásul ez időben évről évre növekvő kihívást jelent, és idővel lemorzsolódáshoz vezet. Magyarországon jobb a helyzet, ott külön oktatási rendszer és mentortanárok segítik a fiatal sportolókat, de az egyetemeken is több lehetőséget és kedvezményeket kapnak. Az előadás-sorozat alkalmával több szülő is panaszkodott, hogy a székelyföldi gyermekek nagyon „ki vannak hajtva”. A sok edzés, a sok iskola, a kevés pihenés, a kedvezmények hiánya miatt a gyermek egy idő után kifárad, és elmegy a kedve az egésztől. Megoldást jelenthetne, ha az akadémiák üzemeltetnének iskolákat, ahová a tanárok jönnek tanítani és nem a gyermekek mennek iskolába – mindezt úgy, hogy figyelembe veszik a sportolók időbeosztását. A teljes iskolai idő és akadémiai program együttes teljesítése felőrli a gyermekeket. 

– Sokszor a sportoló gyermekek szülei is azt várják, hogy ne hibázzon. Milyen hatással, illetve következményekkel járhat ez a hozzáállás? 

– A sportág elsajátításához igenis szükség van a hibákra, különben a gyermek nem tanulja meg a szakmát. Mondhatni, a hibák vezetnek el odáig, hogy valamit jól megtanuljunk, mert ettől lehet fejlődni. Ráadásul a gyermeknél szorongással is jár, ha túlságosan a hibaelkerülésre koncentrál. Ezen a területen is paradigmaváltásra van szükség. A mentális hibajavítás módszerének elsajátítása nagyon fontos. A lényege, hogy a gyermek egyértelmű és világos instrukciót kapjon arról, hogy mi az, amit ki kell javítania. Az nem elég, ha csak annyit mond az edző, hogy: Figyelj oda! Ez nem információ, és ebből nem fogja tudni a sportoló, mi az, amin változtatnia kell. 

– Összefoglalná a mentális hibajavítás lényegét? 

– Agyunk képekben gondolkodik, ha bizonyos helyzetben hibázunk, akkor azt a képet tárolja el, és hasonló helyzetben ismét azt veszi elő. Ez romboló hatású, és ezeket a hibákat ki kell javítani. Szerencsére az agyunk nem tesz különbséget aközött, hogy ez a kép megtörtént-e a valóságban, vagy csupán elképzelt. Így felül lehet írni a „szoftvert”, és legközelebb a szorongás és a helyzetmegoldás is javulhat, vagyis fejben kijavíthatjuk a hibát, ha például elképzeljük a jó mozgásformát. 
– Manapság nem ritka, hogy a gyermek egyszerre két-három sportot is űz. Mikor jön el az ideje, hogy választania kell? Kié a döntés? 

– 12-13 korig az a normális, ha a gyermek valamennyi sportot és mozgásformát ki akarja próbálni. Engedni kell. Főleg a kicsiknél lényeges, hogy a barátokkal csak úgy, a játék öröméért játszhassanak. Minden életszakasz rendelkezik sajátos vonásokkal. A serdülőkor mottója az „Annyit érek, amennyit teljesítek”, azaz a gyermeket az hajtja, hogy bizonyítson és teljesítsen, ezzel szemben a kicsiknél ezt nem szabad elvárni. A kicsiknél a sportágból fakadó öröm és a játék alapjainak elsajátításán van a fókusz, nem a teljesítményen. 

– Mekkora hatással bírnak a szavak és a képzelet ereje a teljesítmény fokozásában?

– Ezt 13-14 éves korban kellene megtanítani a gyermekeknek. Előtte már az alapvető módszerek, relaxáció, mentális tréning, figyelemkoncentráció, stratégia, taktika, döntéshozás alapszinten mind elsajátítható. Ezek mentén később a gyermekek ügyesebben és gyorsabban fognak fejlődni. Fontos a mérkőzés előtti koncentráció és saját magunk apró mondatokkal való bátorítása, mert ilyenkor rejtett tartalékainkat is mozgósítani tudjuk. 

– Mennyire érződik a grund hiánya? 

– Hiányzik a szabad mozgástanulás, a társak körében szabadon végzett sport. A gyermekek számára ez egy plusz örömforrás, és számos új dolgot tanulhatnak, de sajnos ez ma már általában nem fér bele a gyermek életébe – akárcsak a sportpszichológia…