– A kormányzati ciklusnak mintegy felénél tartunk. Milyen az RMDSZ mérlege ebben a ciklusban eddig?

– Kettőbe kell osztanunk ezt az időszakot, hisz két koalíció volt, és mindkettőnek tagja volt az RMDSZ. Az első ugye kilenc hónapot tartott, az USR-vel együtt kormányoztunk, s ennek az időszaknak a mérlege számunkra mindenféleképpen pozitív. Mint már többször beszámoltunk róla, akkor indítottuk a mostani ciklus programjainak a jelentős részét, és emiatt is azt gondolom, ez jó indulás volt, hiszen úgy tudtunk koalíciós tárgyalásokat folytatni, hogy a következő koalícióban is meg tudtuk tartani a kormányzati tisztségeket, pozíciókat: a fejlesztési minisztériumot, a környezetvédelmi tárcát és a sportminisztériumot. A második ciklusban már egy nagykoalíció tagjai vagyunk, és ez azt jelenti, hogy nélkülünk is működne a többség. Ideig-óráig, de biztos, hogy működne. Ez abban is megmutatkozik, hogy nemegyszer megpróbálnak nélkülünk is dönteni. Ez amolyan automatizmussá válik, ami azzal jár, hogy nekünk folyamatosan, mindenféle tekintetben, intellektuálisan és fizikailag is sokkal többet kell figyelnünk a koalíció működésére, ugyanis ha megvan a lehetőség, hogy nélkülünk is döntsenek, akkor ezt a lehetőséget gyakran megpróbálják kihasználni. Rányomja a bélyegét a kormányzati munkára az is, hogy februárban kitört a háború, Oroszország megtámadta Ukrajnát, ez a helyzet pedig fölülírta a tavalyi szeptemberi-októberi koalíciós tárgyalásokon megállapított menetrendet. Ugyanis a háború elmélyítette az energiaválságot, növelte az inflációt, a bizonytalanságot és visszahozta a félelmeket a társadalomba. Ezek pedig soha nem kedvezőek. Mindennek ellenére az eltelt két év mérlege pozitív, hisz olyan programokat indítottunk el, amelyek a családokat és a közösségeket vették célba. Az életminőség javítása, a biztonságérzet megteremtése, a jövőnek a szülőföldön való tervezhetősége kereteit adják, és ilyen szempontból akár a Saligny-programot, akár a PNDR-t nézzük, akár a különböző nagy infrastrukturális beruházásokat, nincs olyan hét, hogy valamilyen újabb nagy beruházásról ne tudtunk volna hírt adni. És nagymértékben a mi álláspontunk érvényesült a hatósági árszabályozásnál az energiaárak esetében. Igaz, hogy megkésve, ugyanis már az áprilisi, májusi tárgyalásokon javasoltuk azt a megoldást, amit végül most késő ősszel fogadott el a koalíció, és január elsejétől lép érvénybe. Ezzel védjük a háztartási fogyasztókat és védjük a gazdaságot is, mert ha a munkahelyek megszűnnek, akkor nem lesz, miből a szociális kiadásokat fedezni. A nyugdíjaknál tisztességes kompromisszum született: noha mi 15 százalékos nyugdíjemelést javasoltunk, 12,5 százalékban tudtunk megegyezni, emellé pedig a kisnyugdíjasoknak többletjuttatást biztosítunk a jövő esztendőben, ami már 15 százalék fölé emeli a többletjuttatást. Én mindezt sikernek tudom elkönyvelni. S akkor még nem szóltam arról, hogy a szimbólumokkal kapcsolatos kormányhatározatok hány tucatját fogadtuk el…

– A jelek szerint sikerült kimozdítani a holtpontról ezt a kérdést…

– Igen, kinyitottuk a fiókot. De azt is látjuk, hogy folyamatosan megtámadják ezeket a döntéseket: közigazgatási bíróságon van jó néhány per, mert Dan Tanasáék nem bírják elfogadni, hogy az erdélyi, a székelyföldi magyar közösségek sajátos szimbólumai nem sértőek a románok számára, hanem egyszerűen azok a helyi közösség identitásának a részét képezik.

– Szó esett az általános, illetve a közösségünket érintő sajátos kérdésekről. Mi az, ami a mérleg másik serpenyőjébe kerül, amivel elégedetlen, amit nem sikerült megvalósítani?

– Nagyon szerettem volna elfogadtatni ezzel a nagy többséggel egy olyan alkotmánymódosítást, amely a parlamentáris köztársaság irányába szervezi át az ország intézményrendszerét, de erre nem fog sor kerülni. A háború elvitte. A másik, amit biztos, hogy ebben az esztendőben már nem tudunk végigvinni – de ez nem jelenti azt, hogy lemondtunk róla, sőt –, a kisebbségi törvény. Ugyanis szerepel a kormányprogramban, azt elfogadták tavaly a koalíciós partnerek. A háború viszont nem kedvez a kisebbségi jogok bővítésének, és egyelőre azon vagyunk, hogy megvédjük azt, amit eddig megszereztünk, és esetleg hozzátegyünk valamennyit ehhez. Nem látok lehetőséget nagy áttörésre éppen a háborús pszichózis, a félelmek, az előítéletek feléledése miatt, és kudarcot nem akarok. Erről őszintén kell beszélni. Nem az a célunk, hogy a kisebbségi törvényt elbuktassuk a kormányban vagy a parlamentben, hanem az, hogy akkor lépjünk elő ezzel, amikor úgy látjuk, megvan a többség hozzá. Mint mondtam, ez az időszak nem kedvez ennek, és nemcsak nálunk nem kedvez, hanem általában nem kedvez a régióban sehol senkinek. Nem feltétlenül azt mondanám, hogy e kérdést kudarcként élem meg, vagy elégedetlen vagyok, hanem egyszerűen számolni kell a realitásokkal, azokkal a realitásokkal, amelyeket mi csak részben tudunk alakítani.

– Ukrajnában a magyar közösséghez mérhető nagyságú román közösség él. Hogyan viszonyul a román politikum ehhez a közösséghez, ugyanis a médiában nem sokat hallani róla.

– Deklaratív szinten mindig elmondják a szokásos szöveget, de a nyilvános térben, a nyilvánosság előtt kevésbé foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Emellett van egy másik probléma is: az ukránok ezeket a román közösségeket moldávnak ismerik el, és egyelőre a román politika azon van, hogy leépítse ezt, és elfogadtassa, hogy ők nem moldávok, hanem románok. Ahogy én látom, bár dolgozik ezen a román külpolitika, nem prioritás. Nyilván, én ezt nem akarom minősíteni, nem az én dolgom. De valóban, ott van egy nagy lélekszámú román közösség, amelynek az identitását és az identitásához kapcsolódó döntéseket ugyanúgy támogatni, segíteni kell. Ezek a közösségek ragaszkodnak az identitásukhoz, a magyarok is, a románok is egyaránt, mint ahogyan mi is Romániában ragaszkodunk az identitásunkhoz. És ebben a tekintetben – még ha számbeli különbség is van, no meg a megoldások tekintetében minőségbeli különbség is van – a cél ugyanaz.

– Két jelentős válság sújtotta ezt a mintegy kétéves időszakot. Alig csendesedett a világjárvány, kitört a háború. Ez teljesen új helyzet elé állította a hazai politikumot. Hogyan sikerül megbirkózni ezzel a kihívással?

– Ami a pandémiát illeti, még a kormányba lépésünk előtt tört ki és tombolt, 2020-ban viselte meg leginkább a közösségeket. De 2021-ben is számos új kihívás elé állított, mivel erre a helyzetre senki nem volt fölkészülve, ezért a megoldások is nehezen álltak össze. A tudomány viszonylag gyorsan előállt az oltásokkal, s nagyjából az történt, amire a tudósok figyelmeztettek: az, hogy ezzel a vírussal együtt fogunk élni, egy idő után összeszokik a két élő szervezet, az ember és a vírus. Együtt fogunk élni vele, vissza-vissza fog térni, de hatásaiban már biztosan nem lesz olyan, mint 2020-ban, 2021-ben volt. A járvány megviselte az embereket. Megviselte, mert a mozgásszabadságukat korlátozták. A közösségek tagjait több mint egy évre elszakította egymástól, emellett az iskolai oktatásban, főleg az elemi oktatásban, mély nyomokat hagyott. Hál’ istennek, időben nem tartott többet, van esély arra, hogy bepótoljuk mindazt, ami elmaradt. Ugyanakkor a pandémia új lehetőségeket is fölvillantott a digitalizáció, a távmunka terén. Így utólag nézve a történéseket, belátom, hogy számtalan rögtönzés volt. Nemcsak nálunk, máshol is. És azért volt számtalan rögtönzés, mert példátlan volt a helyzet a mai nyugati társadalmak életében. Másrészt pedig mindenki akarta menteni, segíteni a saját közösségét, és emiatt nem biztos, hogy mindig a legjobb döntéseket hozták, holott ezek a döntések azzal a szándékkal születtek, hogy emberéleteket mentsenek, hogy az egészségügyi hálózat működését biztosítsák, hogy levegyék a terhet a kórházakról. Tehát ezek nem voltak egyszerű döntések, főleg azok, amelyek a szabadság korlátozásával jártak. De az is biztos, hogy a legjobb lelkiismeretünk, tudásunk szerint hoztuk meg ezeket a döntéseket. Ami az ukrajnai válságot illeti: az agressziót, a területi agressziót, a gyilkolást nem lehet elfogadni. Morális kérdés, hogyan állunk hozzá. A háború mindig pusztítással jár, emberi életek elvesztésével. S ha csak az elmúlt bő száz évet nézzük, mi, erdélyi magyarok háborúból soha semmit nem nyertünk, és nem is fogunk. A háborút nem lehet támogatni. S az agresszort sem. Számunkra az volna fontos, hogy mielőbb csendesedjen a háború, legyen béke. Vagy legalább szüneteljen a háború, hogy lehessen helyreállítani valamennyire azokat a dolgokat, amelyek elromlottak az elmúlt egy esztendőben.

– Az utóbbi időszakban is érték támadások a nacionalista erők részéről az RMDSZ-es kormánytagokat. Hogyan lehet kezelni ezt a helyzetet?

– Vannak olyan dolgok, amelyekkel együtt fogunk élni, ugyanis azt az alkotmányos jogát nem vehetik el senkinek – ahogy szoktam mondani –, hogy ostoba legyen, hogy támadja a vele együtt élő, másik etnikai közösséget. És azt az alkotmányos jogot sem tudjuk elvenni, hogy a törvényszékhez, a bírósághoz forduljon. Nagyon sok ember van, aki bizonyára egy szanatóriumban sokkal jobb körülmények között töltené a napjait, mint a politikában. De nem mi választottuk őket, nem mi küldtük a politikába, nem mi ültettük a parlamentbe ezeket az embereket. Viszont azt is látom, hogy a bíróságok között is nagy a különbség abban, hogy ki milyen döntést hoz. Egyik bíró így, a másik bíró úgy dönt. Valahogy azt kell elérnünk, hogy a bíróságokon legyen minta az a döntés, ami a jogok érvényesítésének és gyakorlásának az útját követi, ne az legyen a minta, ami a kisebbségi jogok gyakorlásának az elakasztását jelenti. És bíró úgy ne indokoljon meg döntést, hogyha Funar a magyar nyelvet használó embert úgy minősíti, hogy a lovak nyelvén beszél, hogy az nem diszkriminatív, és nem sértő, mert a ló szimpatikus állat. Állatorvosként, lószerető emberként mondom, hogy a ló szimpatikus állat, de ez esetben nem az volt a kérdés, hogy a ló szimpatikus állat-e. Tehát a bíró ilyen indoklást ne engedjen meg magának. Megértem és tiszteletben tartom az igazságszolgáltatás függetlenségét, de ez a függetlenség nem vezethet oda, hogy jogkorlátozó döntések szülessenek. Politikusként nincs, nem lehet beleszólásunk az ő munkájukba, de mégiscsak el kell mondanunk a véleményünket. S tesszük ezt nem azzal a szándékkal, hogy megkérdőjelezzük az igazságszolgáltatás függetlenségét, hanem azzal a szándékkal – és a társadalmi igazságosság is azt követeli meg –, hogy egy bíróság a joggyakorlás irányába segítse a társadalom működését, ne pedig a jogkorlátozás és a jogfosztás irányába.

– Hogyan alakult a magyar–magyar viszony?

– Az elmúlt évek, jó bő egy évtized megszokott gyakorlata működik, és ez egy stabil partneri viszony. Egymásra figyelünk, egymást meghallgatjuk, egymás felé segítő kezet nyújtunk, amikor szükség van. Ennek az eredményei látszanak, és én ezt nagyon fontosnak tartom, sok szempontból. Fontosnak tartom, amikor a gyakorlati eredményeket nézzük, de fontos abban a tekintetben is, hogy a magyar–magyar együttműködés alapját a nemzetpolitika és annak céljai jelentik. Kijelenthetem, hogy ilyen szempontból sikeres időszak van mögöttünk, és ilyen szempontból a következő időszak is kiszámítható. A magyar–magyar viszony erős partneri viszonnyá nemesedett – ha szabad így fogalmaznom – az elmúlt tíz esztendőben. A román politika pedig ehhez időnként teljesen korrektül, megértően viszonyul, de akadnak, akik teljesen ostobán viszonyulnak, mondván, hogy a mi politikai döntéseinket mások diktálják. Holott a politikai döntéseinket mi hozzuk meg. Mi sem diktálunk másnak politikai döntéseket, és mások se diktáljanak nekünk! Ez a partnerség nem erről szól. Azért nem akarok azzal foglalkozni, hogy a román politika egyik vagy másik szereplője éppen mit gondol erről a viszonyról, mert soha nem aszerint alakítottuk. A képviselőink és szenátoraink, a kormányzati embereink a kormányprogramhoz, a kormánykoalíciós megállapodáshoz igazították a cselekedeteiket, ezek összhangban vannak a magyar közösség érdekeivel, és semmilyen módon nem állnak szemben a magyar–magyar partneri viszonnyal, de nem állnak szemben a magyar–román együttélési perspektívákkal sem.