Herzlich willkommen in Stuttgart – szólt a Fan Zone hangosbemondója a Schlossplatz környékén, ahol az ajándékbolt portékái közül válogattam kisfiaimnak. Az eladók magyarok voltak, így kivételesen nem a német nyelvtudásomat kellett megcsillogtassam. Az árak nem a kelet-európai fizetésekhez voltak igazítva, egy hűtőmágnes 10 euróba, egy sál 25 euróba, egy olcsóbb labda 30 euróba került. A shoppingolást követően a Porsche-múzeum felé vettem az irányt, hisz Stuttgart nemcsak a Mercedes otthona, hanem az egyik legsikeresebb versenyautó-gyártó egyike is. A múzeum a márka minden korszakából megőrzött sportautókat, versenyautókat, egészen az 1950-es évektől kezdve. Sőt, a 20. század elejének elektromos autóit is láthattuk, de ami igazán érdekes, hogy egy pedált nyomva kipróbálhattuk, hogyan gyorsul és milyen hangot ad ki például a Porsche 911 GT3 RS vagy a Porsche 935. Egy kisebb sorban állást követően egy zöld színű Porsche 718 Boxster GTS 4.0 ülésén találtam magam, és belekóstolhattam, milyen érzés egy ilyen „villámpóniban” ülni.

A következő napot a stuttgarti stadion melletti sportbüfében kezdtük, ahol a magyar tudósítókat megvendégelte a Magyar Sportújságírók Szövetsége, majd egy kis műfüves focival hangolódtunk a meccsre. A játékhoz csatlakoztak magyar és skót gyerekek is, akiknek végül átadtuk a labdánkat, és örömmel nyugtáztuk, hogy a skót–magyar barátság ezen a szinten is működik. Késő délután már a magyar szurkolók vonulását követtük, amely hatalmas tömeget mozgatott meg. A stuttgarti tűzoltók felültek a járgányaik tetejére és hangosan köszöntötték az előttük elhaladó drukkerhadat, legyenek azok skótok vagy magyarok. Hogy a pálinka vagy a whiskey, netán a Balaton vagy a Loch Ness jobb? Ezen már a szurkolók vitatkoztak civilizáltan egymással. A legsértőbb megjegyzés magyar részről a „Szoknyások! Szoknyások!” rigmus volt, de ezt a szigetországiak nem értették, úgyhogy csak azzal replikáztak, hogy „No Scotland, no party!” – volt ebben valami, hisz tényleg nagy hangulatot varázsoltak. A felvonuláson rengeteg erdélyibe botlottunk, köztük egy Csíkszereda feliratú magyar zászlóba, melyet két fiatal lobogtatott, mint kiderült, valóban onnan származnak. A naplementében már a két csapat is kivonult a gyepre, és a himnuszok eléneklése mindkét oldalon felemelő volt. Marco Rossi két helyen változtatott az összeállításon. Botka Endre bekerült a védelem jobb oldalára Willi Orbán mellé, a középpályán pedig Nagy Ádám szerepkörét Callum Styles vette át. Még a kezdőrúgás előtt hallottam, hogy egy magyar szurkoló azt kiabálta a skótoknak, csak spórlósan a gólokkal. Hál’ istennek nem is vitték túlzásba, pedig a labdabirtoklási arány nagyon az ő javukra dőlt, de, mondjuk, ez Rossi taktikájának a része volt, hogy adjuk oda a labdát a skótoknak, úgyse tudnak vele mit kezdeni. Első félidőben Sallainak és Szoboszlainak is volt egy-egy lövése, Orbánnak egy fejese, a skótok meg ívelgettek. Az argentin játékvezető nem lopta be magát a szívembe, fölöslegesen osztogatta a sárgákat, három magyar is besárgult az első játékrészben. Szünetben kimentem a büfébe, hogy egyek jó kis Bratwurstot, de a sort feltartotta egy skót bácsi, aki azért veszekedett, mert egy pohár vizet kért, és 3 euróba került. Nem bírta felfogni, hogy az eladók nem a vizet fizettették meg vele, hanem a poharat, amit a fogyasztás után visszaválthat, ha akar, de ha akarja, meg is tarthatja emlékbe. Hiába, na, skót volt.

A folytatásban a lelátón egyre többször rázendítettek a skótok a dudálásra, ilyenben sem volt még részem, de ez kimondottan tetszett, ahogy a magyar tábor szurkolása is. A 68. percben ijesztő jelenetsor tanúi lehettünk: Varga Barnabás és Angus Dunn kapus ütközött egymással, és a magyar játékos eszméletét vesztette, elterült a földön, emiatt percekig állt a játék, majd kórházba szállították. Elsőként Szoboszlai Dominik ért oda hozzá, ő jelezte a mentősöknek, hogy nagy baj van, de azok komótosan jutottak el a sérülthöz, ez egyszerre volt bizarr és felháborító. A dráma után játékosaink elképesztő energiákat mozgósítottak, és egymás után hagyták ki a helyzeteket, volt ott minden, mint a búcsúban, kapufa, ziccer, mentés, aztán a 101. percben átszakadt a gát. Sallai jobb oldalról ívelt labdájára a frissen beállt Csoboth Kevin érkezett, és másodszorra már nem a kapufát találta el, hanem a kapuba gurított…Katarzis!!! A magyar labdarúgó-válogatott, ha későre is, de megérkezett az Európa-bajnokságra. Hogy mekkora volt a gólöröm még a sajtópáholyban is, azt nehezen lehetne összefoglalni, elég, ha annyit mondok, sikerült lesérülnöm, azóta bicegek. Cserejátékos góljával nyerni az utolsó percben, nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára. Hogy ez mire lesz elég, az legkésőbb szerdán kiderül, de az biztos, hogy Fradi-játékosok és Fradi-drukkerek újpesti játékos góljának ennyire még nem örültek.