– Papi pályáját a rendszerváltás után kezdte, de – mint ahogyan egy korábbi interjúban mondta – a régi világot is tudatosan átélte a gyermekkortól a felnőttkor küszöbéig. Hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre?
– Felnőtt fejjel visszatekintve – beszélhetek a magam nemzedéke nevében is –, gyermekként különösebben nem éreztük a kommunizmus elnyomását, a diktatúrát. Ez annak is köszönhető, hogy volt egy burok, de mondhatjuk védőhálónak is, amelyet a családi, vallási és a faluközösség biztosított. Tudatosságom éveitől számítva szépvízi származásúnak vallom magam, holott Csíkszentmihályon születtem. A gyermekkorom az imádság, a játék és a munka jegyében telt, és ezek olyan meghatározó gyökerek voltak, amelyek mind a mai napig táplálnak. Istennek hála, hogy a családon belül, édesanyámtól, édesapámtól, illetve a plébánosaimtól mindent megkaptam, ami a felhőtlen gyermekkorhoz szükséges. A ministrálás, a harangozás, a fizikai munka kint a kertben, a mezőn, bent a konyhában, a nevetés, az imádság, az iskolai programok mind-mind segítettek a normális felnőtté válásban, és mondhatni, abban a korban is megvolt a magunk első hét éve, még ha nem is volt gyerekszobánk vagy okostelefonunk. A ’80-as évek közepére került egy-egy fekete-fehér televízió a környékünkön, filmnézésre a szomszédok összegyűltek. Olyan is volt, hogy be sem fértünk az egyik pincelakásba. Az idősek nézték a Monte Cristo grófját, Tarzant meg a többieket, mi pedig az utcáról leskelődtünk be az ablakon, úgy izgultuk végig a filmet. A könyvtárból pedig ölesével kölcsönöztük a könyveket, és sokszor a tanórákon a pad alatt olvastunk, vagy ha elmentünk juhokat, teheneket legeltetni, akkor a bokor tövében is a könyvet bújtuk. Volt olyan, hogy legeltetés közben az olvasásba belealudtunk, és közben az állatok arrébb mentek, mi megijedtünk, hogy nélkülük, hogy megyünk haza, aztán persze megtaláltuk. A különféle huncutságok, játékok, az egyházi közösségnek a programjai: a betlehemesektől a házszentelésekig, a húsvéti kerepeléstől az elsőáldozási tejeskávéig, ezek mind-mind olyan gyermekélmények, amelyek erős köteléket jelentenek – mert az isteni élmények is ezeken keresztül jöttek elő és maradtak maradandóak –, és ezekre a későbbiekben is lehetett építeni, és ki lehetett indulni belőlük.
– Ezek az élmények vezették a papi hivatás felé? 
– A hivatás mindig csoda és isteni kegyelem. Mondhatnám, hogy a hivatás rendes körülmények között, a családon belül „suhintott” meg, hiszen édesanyám egyházi szolgálatban volt, kántorként, harangozóként tevékenykedett. Édesapám is énekelt a kórusban, szerepelt passiójátékban, betlehemezésben, tehát engem otthon és a templomi környezetben ért a hivatás. Az említett első „suhintást” hetedik vagy nyolcadik osztályos koromban egy nagyheti liturgián, a Te Deum éneklése közben éreztem. Természetesen a hivatásom alakulásában fontos szerepet játszott a szüleim biztatása is. Édesanyám gyakran mondogatta, tanuljatok, hogy ne parancsolgassanak nektek, de attól nem kell szégyellni a fizikai munkát, attól lehet kaszálni vagy kapálni. A tanulás elsősorban az ő buzdításukra volt, és a tanulás során az egyházi szolgálatban éreztem otthon magam. Így felvételiztem a gyulafehérvári kántoriskolába, majd a teológiára.
– Erős jellemű, szókimondó plébánosként ismerjük. Ez hová vezethető vissza?
– Ez a szüleim után a példaképeimnek is betudható, mert rengeteg jó nevelő, tanár, pap-tanár példaképem között nőhettem fel, kezdve a magyar tanárnőmtől, †Bíró Lujzától az osztályfőnökömig, aztán az első plébánosomig, †Szilágyi Istvánig. Később a teológiai tanárok között is nagyon sok olyan egyenes karaktert ismertem meg, aki megerősítette bennem az igazságérzetet és a hűséget, mert kitartás és gerincesség annak az útnak a bejárása, amelyet elkezdtem. Sokat jelentett számomra az imádság, amelyet szüleim, a rokonságom, vagy a közösségem értem végzett. Ilyen szempontból hivatáskrízisem soha nem is volt, de hogy visszatérjek a kérdésre, azt tapasztalom, van egy erős gyökér, hívás, vonzás, amit a Jóisten újból és újból pöccint az ember felé, és ha ez jó visszhangra talál, magabiztossá tesz. Ezért nem kell folyton a külvilág visszajelzései, szélfújásai vagy divatjai szerint változtatnom a meggyőződésemen, álláspontomon. Biztos, hogy életkorok szerint is változnak a hangsúlyok, itt-ott korrigálni kell. A meggyőződésben benne van az ember természete, a vérmérséklete is, és a személyiség is alakul, de van egy igazi, belső, tiszta én, ahol dolgozik a kegyelem. Ez egy idő után kívül is megmutatkozik. Bármit teszünk, rendkívül fontos a következetesség, és ha el is rontottunk valamit, nem kell félreállni vagy menekülni. Erre a szentek is példát mutatnak. A misztikusoknál, például Keresztes Szent Jánosnál olvassuk, de Nagy Szent Teréz a Belső várkastélyban is ugyanezt írja, hogy a lélek sötét éjszakáján térden állva, gyötrődve, imádkozva ki kell bírni, amíg a világosság újra eltölti az embert. Isten nem kíméli meg a megpróbáltatástól azt, akit szeret. Az én életemben is voltak nehézségek, kísértések, szenvedések, meg nem értések, mindenkiében vannak, de ettől nem kell magunkból áldozatot kreálnunk, ahogy napjainkban ez divattá lett. Ki kell tartani a jóban, azokban az értékekben, igazságokban, kegyelmi – ha úgy tetszik –, szerelmi vonzásban, ami állandó, és az megerősít. Azt hiszem, az említettekben való kitartásom az egyik oka annak, hogy sikerült nemcsak a józan eszemet, hanem a tartásomat is megőrizni mindenféle divatszellem, mozgalom befolyásától. Láthatjuk, az egyházon belül és egyházon kívül is számos lehetőség, értelmezési modell létezik, és ettől szép a Jóistennek a virágos kertje, hogy mind elférünk benne, de ott van az evangélium, a kinyilatkoztatott igazságok rendszere, és ott van maga az Úr Jézus, a Szentlélek által, aki vezeti az embert, és ha a kezét nem engedjük el, akkor a helyes úton tudunk haladni.
– Szolgált vallási szórványban és tömbben is. A hit továbbadásában, éltetésében milyen különbségeket tapasztalt? 
– Felekezeti szórványban, Erdőszentgyörgyön közel tíz évig szolgáltam. Fontos az ökumené, az egyetértés, a más felekezetekkel való együttműködés a párbeszéd és a kölcsönös tisztelet jegyében. Tapasztalatom szerint a felekezeti szórványban a katolikus hit megőrzéséhez vissza kell térni a gyökerekhez. A plébános számára kell lennie egy belső forrásnak, többletnek, amivel erősíteni tudja a rábízottakat, nem szabad véka alá rejtenie a katolikus karaktert, és ez az erősítés rá is visszahat. Számomra a csíki neveltetés, a tömbkatolikusságnak az értékei, hagyományai, ma úgy mondanám, „mássága”, de egysége erőt jelentett és erőforrásként támaszom volt. A szórvány olyan, mint a vízpart, ahogyan a víz mindig a meder szélét mossa, ugyanúgy a nyelvi és a vallási szórvány is ilyen „elmosásnak” van kitéve. Nemcsak nyelvi „periféria”, határ, peremvidék, de hitben, kultúrában is tetten érhető. Onnan indul a felhígulás. Ezért ha nincs belső, biztos forrás, egy vulkán, ami állandóan kitör, akkor jön a beolvadás. A szórvány kihívás és lehetőség is az evangelizálásra. A szórványban, ha hitünk értékét, kincseit fel tudjuk mutatni, úgy fog csillogni, mint amikor a gyöngyöt a fény felé tartjuk.
– Szívesen énekel, zenél. Milyen helyet foglal el mindez az életében?
– A liturgiában kezdődött minden. Édesanyám évtizedekig kántorként szolgált. Az igényes szép éneket a családból hoztuk. Az énekléssel felerősíthetjük a természet hódolatát Isten előtt, ahogy a madarak is énekükkel dicsérik az Urat. Az ember tudatos lény, Isten képére és hasonlatosságára teremtve, az Isten dicsőítése szavakban és énekben egyaránt az ember küldetése. Ezért számomra mindenféle égi adomány között különleges helyet foglal el az adottság, hogy énekelhetek, és ezt igyekszem „visszaforgatni’, kamatoztatni elsősorban a liturgiában. Ezzel szeretném még átélhetőbbé tenni a hívek közös istentiszteletét, szentmiséit, ünnepeit. Nyilván ebben benne van a vér is. Az ember konkrét nemzethez tartozik, és a saját népem hagyományai, népdalai is éppen olyan fontosok, hiszen tudjuk, hogy egyházi énekeink, dallamvilága is a gregorián és magyar pentaton találkozásából születtek. Ezért a magyar népnek különleges érzéke van az egyházi liturgia széppé tételére. Ezen belül is úgy érzem, hogy az éneklés ráerősítés az istentiszteletre, Isten dicsőítésére, és vallom, hogy mindezt akár a népdalokon keresztül is meg lehet tenni. A családunkban természetes volt, hogy éneklünk. Gyakran dalra fakadtunk a mezőn, otthon a konyhában is, egyaránt énekeltünk népdalokat és szenténekeket. A szenténekek tanítása édesanyámnak, míg a népdalok továbbadása édesapámnak volt az „erőssége”, de volt eset, hogy fordítva is történt. 
– Melyik a kedvenc népdala? 
– Nehéz eldönteni, mert sok van. Úgy vagyok, hogy ha egyet elkezdek énekelni, akkor eszembe juttat egy másikat, de hogy éppen mit éneklek szívesen, az lelkiállapot- és hangulatfüggő is.
– Az írásaiból is kitűnik, hogy a humor lételeme. Hogyan fér össze az egyház és a humor? Milyen az igazán nevető egyház?
– Úgy fér össze a kettő, hogy az egyházat mi magunk, közösen alkotjuk. A konkrét egyháznak vagy az egyházközségnek én a képviselője vagyok – az egyházi rend keretén belül –, azzal együtt amilyennek a Jóisten teremtett. Ahogyan az igazságot keresem vagy énekelni szeretek, úgy a humort is kedvelem. Ha a Bibliát lapozgatjuk, láthatjuk, hogy az Úr Jézus is szerette a humort. A komolyság nem humortalan. Különben egész filozófiai rendszer foglalkozik a humorral a homo ludens, azaz a játékos ember címszó alatt. Az Úr Jézusnál is észre lehet venni a tapintatos, célzatos, humoros játékosságot, tehát a humor nemcsak röhögést vagy felelőtlen szórakozást jelent. A humor valahol az igazságban gyökerezik, csak egy kicsit kifordítja azt. A humorban van irgalom, szemérem, tapintat. A humor nevel és segít gondolkodni, jóban lenni önmagaddal. A humoros ember nem esik depresszióba, sem önsajnálatba. A humor az életünk része, és számomra gyógyászati eszköz, terápia is, mert egyrészt azt jelzi, hogy nem szabad olyan halálosan komolyan vennünk magunkat, mintha mi lennénk a világ közepe. Másrészt – ahogy szokták mondani – minden viccnek fele való. A humor mögött komoly dolgok lapulnak, és sokszor egy-egy ütős anekdota vagy humoros történet végén az ember elkomolyodik, és azt mondja: hogy is van ez? Talán Isten is sokszor elmosolyodik görcsös akarnokságunkon, amikor magunkat, pénzünket, hatalmunkat másokra akarnánk erőltetni. Az egyházi berkekben is szabad és lehet mosolyogni, kacagni, akár a saját gyengeségeinken is, mert ennél nagyobb az Isten irgalma, persze ha megvan a jóra való készségünk, hogy belássuk gyengeségeinket. Sokszor egy családi perpatvarnál vagy baráti vitatkozásnál is meg lehet oldani a dolgokat humorral, és valahol mind a két fél épül a humorból. Az a tapasztalat, hogy a szeretet kívánkozik ki a humorban. Humor nélkül sótalan az életünk, és azt is tudjuk, savanyú szentek márpedig nincsenek.
– Szokott-e, tud-e magán nevetni?
– Most tanulom. Néha én is beleesem a túlkomolyság csapdájába, meg túl sokat bosszankodom a magam gyengeségein, tehetetlenségein is, közben Isten küldi az eseményeket, a jeleket, és teljesen felborítja az elképzelésemet, de utána kiderül, hogy úgy a legjobb, ahogy Ő elgondolta. Önmagunk nevelése állandó lelki munka. A humor ebben is segít, akár vicc formájában elmondom vagy kiírom a bennem felgyűlt feszültséget.
– Említette az írást. Ez is fontos része az életének, gyakran jelennek meg publicisztikái, novellái. Korábbi interjúban lelki kenyérhez hasonlította a jó szót. Miért tartja fontosnak, hogy írásaival is evangelizáljon?
– A 90-es évek közepén, amikor Erdőszentgyörgyre kerültem, adódott egy lehetőség, hogy több kollégámmal együtt részt vegyünk Piliscsabán egy keresztény médiatrénigen, és mivel már korábban foglalkoztatott a kérdés, hogy milyen a keresztény újságírás, hogyan kell ezt művelni, hogyan írjak jó prédikációkat, ezért el is végeztem a képzést. Később ennek hasznát vettem a Marosvásárhelyi Rádió katolikus rovatánál is. Közben egyre erőteljesebb volt bennem a vágy, hogy az írást művelni kell, a templomi liturgián túl is közvetíteni a jót, és nem föltétlenül csak egy-egy szerkesztőség alkalmazottjaira bízni. Hajtott és hajt a késztetés, hogy olyasmikről is véleményt fogalmazzak meg, amelyek nem feltétlenül egyházi témák, de ott van bennük Istennek a lábnyoma. Így születtek az első különféle kisesszéim. Azt is észre lehet venni, hogy a mai világban az egyház lába alól lassan minden szőnyeget kihúznak. A média, a tudomány, a szórakoztatóipar, a piac teljesen más világképet akar az emberekre erőltetni, szemben az evangélium tanításával. Nem a provokálás a célom ebben az ellenszélben, hanem azt szeretném, hogy tisztuljon a kép az olvasóban, segítsek az olvasónak a tájékozódásban, ha kell, leleplezzem az álságos jelenségeket, vagy megtaláljam azok keresztény magyarázatát, vagy hozzákössem az evangéliumhoz az életünket. Felhívjam a figyelmet arra, hogy ne legyen két életünk, az egyik a templomban, ami szép vallásos, és kimegyünk, és utána civilek vagyunk, tehát az Isten jelenléte, szeretete hassa át az életünk minden szegmensét, az egészségügytől a médiáig, az üzlettől a kutatásig, mindent.
– 2022 augusztusban Marosvásárhelyről szinte hazajött új szolgálati helyére, Csíkszenttamásra. Hogy érzi itt magát? 
– Erre azt tudom mondani, hogy Csíkban jól érzem magam, tehát Szenttamáson is. Csík elsősorban számomra az otthont, a szülőföldet jelenti. Humorosan úgy is mondhatnám: tényleg Csík a világ közepe. A csíki székely Csíkban otthon van… A papi életpályám is itt kezdődött, hiszen Csíkszeredában voltam káplán. Visszakerülve Csíkba rájöttem, sok mindent kell tanulnom vagy újratanulnom, mert harminc év alatt itt is megváltozott a világ. Másrészt eddig más hatások alatt voltam, bennem is sok minden változott, és van, ami megmaradt ugyanolyan székelynek, amilyen volt. Ennek néha örülök, máskor bosszankodom emiatt. Azt tapasztalom, plébánosként tevékenykedni Csíkban óriási felelősség, ugyanakkor jó, hogy az enyéim között lehetek, és jó érzés, hogy hazahozhattam azt a hamuban sült pogácsát, amivel megjártam a világot. Ez számomra megnyugtató élmény, mert már le tudom mérni a hatását is. Itt Csíkban, nemcsak Szenttamáson, a tömbkatolikus székelység, magyarság óriási biztonságérzetet, erőforrást, immunitást ad olyan problémákkal szemben, amelyekkel szemben máshol védtelenebb az ember. Az is jó érzés, hogy a városhoz képest itt sokkal nyugalmasabb, megfontoltabb az élet, és ez visszahat a szolgálatra is. Nekem már a városi pörgésből elegem van. Nyugisabb így, ráérősebb. Hála a Jóistennek, az elmúlt években sok mindent össze tudtam gyűjteni lelki szempontból, és elmélyíteni, hogy amikor most az élet kihívásai arra késztetnek, hogy ha valamit „aprítani kell a tejbe”, akkor van, amihez nyúlni. Csíkkal kapcsolatban azt is mondhatom, hogy ha a visszajelzésekről, találkozásokról van szó, akkor nagyon őszinték az emberek. Ez a nyíltság és egyszerűség, mint alapállás, óriási érték, és ez számomra nagy feltöltő erő. Úgy érzem, hogy ezért is jó köztük lenni, ezért is kell köztük lenni, és ahogy tapasztalom, ők is így érzik. 
– Furcsállom, hogy a csíkiakat nyíltnak látja, hiszen sokan azt mondják, a székely ember, így a csíki is, zárkózott.
– A zárt is fel lehet nyitni. A megfontoltság többet ér, mint a fecsegés. Ennek az a titka, hogy a székely szereti az egyenes, őszinte embert. Az ilyen embert még a belső szobájába is beengedi, madarat is lehet fogatni vele, csupán barátként kell tekinteni rá. Ha lenézve, kioktatva, kihasználva, megalázva érzi magát, akkor bezár. Ezt a szeretetnyelvet megtalálni lépésről lépésre, embertől emberig, személyes nyíltsággal és annak hitelességével lehet. Enélkül előbb-utóbb jön a bukfenc és az elidegenedés. Ez érvényes tanárra, polgármesterre, orvosra, mindenkire, ez szociológiai tény. Közhely, de igaz: lakva ismerjük meg egymást. Az együttéléshez mindkét félnek alakulnia kell, és ha mindez megtörténik, akkor a hangnem is változik, és a szeretet is annak a függvényében. Hálát adok a Jóistennek, hogy itthon érzem magam. Van, akiknek ez furcsa, de azt mondhatom, hogy ami a személyes kapcsolatokon múlik, az az alapja minden másnak, legyen szó közösségi munkáról, építésről, javításról, szervezésről, gyűlésről és imádságról.
– Azt mondta egy korábbi interjúban: „nem optimista vagyok – az optimizmus csupán hiten kívüli szempont –, hanem reménnyel telt. (…) Tehát én reménykedő ember vagyok, hogy Isten nem csak úgy elereszti a világot, hanem kézben tartja, gondját viseli, amit megenged, az a javunkra válhat, és ki tudja hozni belőlünk a maximumot. Csupán hozzá kell tenni az önrészt. Napjaink világának helyzetét látva, milyen „önrészt” kellene hozzátennünk, illetve milyen karácsonyi üzenetet fogalmazna meg olvasóinknak?
– Az elmúlt hetekben az evangéliumokban is olvashattuk: „a világmindenség összetartó erői megrendülnek”. Valóban atomháborúk rémképeit, háborúkat láthatunk, egyre erőteljesebb a neomarxizmus, a liberalizmus előretörése, a szélsőségek megjelenése, vallásunkat tekintve is eléggé vegyesek vagyunk, mi, erdélyi magyarok is, látjuk a világtrendeket az uralmi súlypontokban is, érezzük a gender-, LMBTQ-hatásokat stb. Az utóbbi években egyházunkban is rengeteg „botrány” volt. Reméljük, mindez gatyába rázza az illetékeseket, és mindenkit elgondolkodtat, de ugyanúgy érdemes látni a Lélek szép gyümölcseit is. Még akkor is, ha ezeknek nincs „hírértékük”. Különben azt látom, csak egyetlen megoldás van: vissza kell térni ahhoz, amit értékként kaptunk szüleinktől, egyházunktól, az Úr Jézustól, az evangéliumtól. Amikor a szövet elkezd bomlani, akkor vissza kell bontani addig, ahol még erős. A házasságban sem a válásnak kell szóba jönnie, amikor a kapcsolat elszürkül, vagy a társak kezdenek elidegenedni egymástól, hanem mindkettőjüknek „le kell hántani a héjat”, és visszamenni az első szerelem tüzéhez, hogy onnan lobbanjon lángra újra a kapcsolatuk… Az életünk számos területén ugyanezt kellene tenni. Csak ez nem könnyű, mert megfertőződött a gondolkodásunk, a fantáziánk, a zsebünkkel gondolkodunk, a kütyük uralják szívünket, felnagyítottuk elvárásainkat és igényeinket, önzők lettünk és elkényelmesedtünk. Ezek, mint koloncok, lehúznak. Gyökössy Endre írja, hogy olyanok vagyunk, mint ősszel a házi ludak, amikor a vadludak elhúznak fölöttük. A házi ludak érzik a nagytestvérek jelenlétét, megemelik szárnyukat, de a sok zsírtól nem tudnak már szárnyalni, mert elnehezedtek. Nekünk is inkább szárnyalnunk kellene a jóban, és nem hagyni, hogy a világunk, az ösztönök nehézkedése lehúzzon. Megadni Istennek a dicsőséget és tiszteletet, hogy köztünk is békesség legyen, ahogyan az angyalok szózatát hallották a karácsonyi pásztorok. Az anyaszentegyházunkon keresztül Isten megadta ezt az évet, ezt az adventet is, és megadja a karácsonyt is, tehát ezekben a zűrzavaros napokban nincs értelme a világvége-hangulatnak, mert még nem jött el. Ezt bízzuk Istenre! Addig ugyanis még sokunknak meg kell térnie! A Jóisten most még esélyt, lehetőséget adott arra, hogy rendezzük sorainkat, hogy tisztázzuk, mi az igazán fontos adventben, karácsonykor. Csupaszítsuk le magunkat belülről! Tegyünk fel kérdéseket magunknak az ünnep csendjében: Számomra ki Jézus Krisztus? Az életemet megváltotta-e? Látszik-e az életemen, hogy megváltott? Hagytam-e, hogy megváltson!? Közeledem-e feléje, várom-e, fogadom-e, hiszen megszületett? Keresztelő Szent János utat készített Jézusnak. Egyengessük mi is Isten útját lelkünkben és egymás felé, emberi kapcsolatainkban, tisztuljunk meg és engedjük, hogy átjárjon jelenlétével. Azt kívánom mindenkinek, hogy a maga bensőségességében élje meg családjában és közösségében a karácsonyt, amit a Jóisten idén is felkínál!