Kovács Katalin, a csíkszeredai Matematika–Fizika Líceum, későbbi Márton Áron Gimnázium matematikatanára hetvenhat éve, 1942. december 8-án született Kézdivásárhelyen. Ötven éve Csíkszeredában él, és negyvenhat éve lakik abban a tömbházlakásban, ahol beszélgettünk életéről, pályájáról. [caption id="attachment_81594" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: László F. Csaba[/caption] – Milyen családból származik? – Polgári családban születettem, ugyanabban a házban, ahol édesanyám született, és ahol a testvérem is élt néhány évvel ezelőttig. Édesapám hivatalnok volt, ugyanakkor mezőgazdálkodással is foglalkozott. Édesanyám kalapokat készített, de ő maga is elegáns, divatos nő volt. Ketten voltunk testvérek, a nővérem 1941-ben született. – Melyek az első gyerekkori emlékei? Van például a második világháborúval kapcsolatos emléke? – Mások elbeszéléséből tudom, hogy nagy udvarunk volt, s a szovjet katonák beköltöztek oda. Én még akkor nem beszéltem, még annyit sem mondtam, hogy mámá vagy tátá, mert először három és fél éves koromban szólaltam meg, de mutogattam. Például azt is megmutattam rosszallóan, hogy az egyik katona elvitte az órákat. Vagy egyszer édesanyám libát tömött, s szemet kapott a liba. Édesanyám mind próbálta lenyomkodni a szemet, de nem sikerült. Én kihúztam a fiókot, egy nagy kést kivettem, s mutattam neki, hogy vágja el a nyakát, de meg nem szólaltam. Éppen ezek miatt a cselekedetek miatt a szüleim meg voltak győződve, hogy nincs semmi baj velem, mert mindent felfogok. Egyszer az ablakunk alatt haladt el egy katolikus temetési menet, s mi a testvéremmel egy fakanapén állva néztük, csodáltuk. A testvérem mondott valamit a papokról, mire én leugrottam a kanapéról, s mondtam: „kicsi pap, nagy pap, hat pap”. Attól kezdve kurzívan beszéltem. Van még egy óvodás kori emlékem, a tanügyi reform idejéből, vagyis 1949 körül történhetett a dolog. Az óvoda egyik falán korábban egy szentkép volt, és mindig előtte kellett imádkozni. Egyszer csak, tanév közben, megváltozott a világ, s kitették Sztálin elvtárs fényképét. Azután az óvó néni letérdeltetett Sztálin elvtárs elé is imádkozni. Ő a segítőnk ezentúl. Nem? Akkor is úgy éreztem, hogy ez lehetetlen, és most idős fejjel is így látom… de emlékszem rá, és nyomot hagyott bennem. – Hol járt iskolába? – Kézdivásárhelyen mindvégig, ott is érettségiztem. Ötödik osztályban egyszer egy családlátogatáson az osztályfőnököm megkérdezte, hogy mi szeretnék lenni? Nagyon „szeretem” ember volt… Azt válaszoltam, hogy matektanár. Ő pedig azt felelte – s ez így igaz –, hogy jól gondold meg, mert a matektanároknak Dicső felé ki van kövezve az út. Akkoriban mi gyermekek is rengeteget emlegettük Dicsőt, Dicsőszentmártont, mert ott volt a bolondok háza… Ennek ellenére matektanár lettem. – Ennyire szerette már ötödikben a matematikát? Vagy még korábban? – I–IV. osztályból nincs emlékem a matekről, de ötödikből már van – és nem mindig volt jó matektanárom. Volt, amikor azért akartam matematikatanár lenni, mert rossz volt a matektanárom, és volt idő, amikor azért, mert jó volt. – Soha nem is akart más lenni? – Volt egy „kilengésem”, akkor geológus akartam lenni. Nagyon szerettem kirándulni. A diákokkal is sokat jártam, és mai napig is szívesen járnám a természetet. De nem volt komoly akarat, hogy más legyek, csak éppen felvillant bennem a geológia, és az atomfizika is, de igazából mindig matematika szakra akartam menni. – És mindig tanítani akart? – Én nem emlékszem, hogy tanító nénist játszottunk volna, de az természetesnek tűnt, hogy tanár leszek. – E téren akkor megvalósultak az álmai… Más téren? Gondolom, nem mindig Csíkszeredába készült… – Nem, nem készültem, nem volt különösebb preferenciám a lakhelyre vonatkozóan, csak azt tudtam, hogy Kézdivásárhelyre nem mennék vissza. – Miért? – Nem is tudom… Biztosan hozzájárultak a kellemetlen iskolai emlékek, néhány pedagógiai érzékkel nem rendelkező tanár és az engem ért igazságtalanságok. Nem kívánom elmesélni, de azt kijelenthetem, hogy én már akkor felfogadtam, hogy ha tanár leszek, soha senkinek nem protekciózok. Vagy ha igen, a nyomorultnak, a gyengébbnek, de nem annak, aki fent van, akinek fontos emberek a szülei… S felvételiken igyekeztem különösen szigorúan igazságos lenni. – Ha jól tudom, a kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen végzett matematika szakot. Ki volt a kedvenc tanára? – Sokan szerettük az évfolyamról az analízistanárt. Ney bácsi – így hívtuk. Nagyon emberi volt. Olyan jó tanítómeséket is mondott, hogy máig emlékszem rájuk, és a szó szoros értelmében még mesekönyvet is behozott. Az egyetemen sok tanáromat szerettem: Virág Imrét, Maurer Gyulát... Sok nagyon jó tanárom volt. Mi öt évet jártunk, s dupla szakot, matematika–fizikát végeztünk. Az utolsók mi voltunk, 1965-ben a matematika–fizikán. – Tanári pályafutása során tanított fizikát? – Tanítottam három évig Szent­keresztbányán. Az egyetem be­fejezésekor a fizikát sokkal jobban szerettem, mint a matematikát, mert reálisabbnak láttam, de Szentkeresztbányán, amíg én mondtam az elméletet esti tagozaton a könyv szerint az öntött vas hűlésgörbéje kapcsán, azt mondja nekem az egyik diák, hogy a valóságban nem így van... Aztán elkezdtem a Tanügyi Újságban a fizikatanítás kérdéseivel foglalkozni. Három évig rendszeresen leveleztem a Tanügyi Újsággal. – A matematikatanítás módszertani kérdéseivel is foglalkozott? – Kezdetben inkább, aztán kimaradt. Egy időben írtam recenziókat a Tanügyi Újságnak különböző könyvekről, szerveztünk módszertani előadásokat, a Matematikai Lapokban is jelent meg egy anyagom. – Szentkeresztbánya után rögtön Csíkszereda következett? – Igen, de az nagyon emlékezetes érkezés volt. Megyésítés után meghirdettek egy helyet a csíkszeredai gimnáziumban. Akkor még nem volt versenyvizsga, egyszerűen be kellett adni a kérést elbírálásra. Én az igazgatómnak adtam oda a kérésem, hogy vigye be a tanfelügyelőségre, de az aligazgatóm, aki Lászlóffy Pál volt, azt mondta tanév vége felé, hogy még mindig a diri fiókjában van. Elképzelhető, mennyire meglepett, amikor az utolsó tanítási napon az igazgató bejelentette, hogy Kovács Katalint szeptembertől áthelyezték a csíkszeredai egyes számú líceumba. Másnap még jobban meglepődtem, amikor két tanfelügyelő elmondta, hogy milyen harcok dúltak a helyért, és éjfélig tárgyalták az ügyemet, ugyanis egyes fokozattal rendelkező tanár is jelentkezett a helyre. Végül a végzési média szerint döntöttek, így engem neveztek ki a gimnáziumba. Vakáció végén bejöttem Szeredába, s amikor megláttam, hogy milyen magasan van a kilincs az iskola ajtaján, megijedtem… – Kik voltak a legemlékezetesebb, legtehetségesebb tanítványai? – Sok tehetséges tanítványom volt, lehetetlen lenne mindenkit felsorolni, de talán a legkiemelkedőbbnek András Szilárd bizonyult. Ő most a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen tanít. Sokszor kérdezték: „Te tanítottad?” Az szoktam válaszolni: „Nem, egy olyan osztályba járt, ahol én tanítottam a matematikát.” Nagyon tehetséges volt Vass Róbert, akiből kutató matematikus is lehetett volna, de más pályát választott, Dávid László, a Sapientia rektora, vagy a sajnálatosan korán elhunyt Bege Antal, akit csak V–VIII. osztályban tanítottam… De voltak mások is, s lett sok matektanár belőlük, és van, aki ma is tanít, s van, aki elhagyta a pályát. – Néha humán osztályban is tanított, gondolom, kevesebb sikerélménnyel… – Ó, ott is voltak sikerélményének. Egyszer, már nyugdíjasként, pénteken, hetedik órában fél kettő s fél három között, óriási lelkesedéssel magyarázok egy humán osztályban. S egy fiatalember felkönyökölve csak néz, néz. Kérdeztem: „Te mit nézel most rajtam?” Azt válaszolta: „Én azon csodálkozom, hogy a tanárnő pénteken, ebben az órában, hogy tud ilyen fitt lenni?” Erre megszólal egy leányka, mondva, hogy „a tanárnő mindig olyan fitt”. Ez nem sikerélmény? Egyébként mint tanár igényes voltam, de az a hitvallásom, fenntartom, hogy mindenekelőtt saját magammal kell igényes legyek, és csak akkor lehetek mással szemben is igényes. – Hány év tanítás után ment nyugdíjba? – Harmincnégy év után, 57 éves koromban, tehát 1999 decemberében mentem nyugdíjba. Utána még másfél évet tanítottam gyermeknevelési szabadságon lévő kolléganők helyett. – Mennyire volt nehéz nyugdíjba vonulni? Hiszen 57 évesen még erejének teljében van az ember… – A huszadik évbe léptem be. De akkoriban 55 évesen el lehetett jönni előrehozott nyugdíjjal, 57 évesen pedig el kellett jönni nyugdíjba. – Mivel telt el ez a tizenkilenc év? – Őszintén: nem tudom. Sokat kirándultam és kirándulok, amikor lehet, s tehetem, egy évben kétszer-háromszor elmegyek külföldi, belföldi kirándulásokra. A volt kollégákkal találkozunk minden szerdán. A régi tanítványaimmal is nagyon jó a kapcsolatom. Mostanáig nagyon sokat tartózkodtam Kézdivásárhelyen a testvéremnél, de ő tavaly meghalt, azóta felszámoltam az ottani hagyatékot is. Egyedül maradtam. Délelőtt rengeteget járkálok, mozgok. Nyáron szívesen megyek Zsögödre, de annyira nem vagyok jó úszó, hogy elmenjek a Csobbanóba. Sokszor nem tudom, mivel telik, de semmire sincs időm. Olyan könnyen telik. – Számítógépet használ? – Van számítógépem. Be kell vallanom, hogy nem akartam számítógépet semmiképpen, de folyton győzködtek a tanítványaim, végül egy harmincéves találkozó után ajándékba kaptam. Nem vagyok profi, de amennyire nekem kell, használom. Újságolvasás, böngészés, egy-egy e-mail, de nem szívesen. Inkább telefonálok. – Mire vágyik még? Van olyan ország, ahová el szeretne jutni? – Hát, olyan határozott úti cél nincs. Azt sajnálom, hogy nem mentem el akkor, amikor lett volna alkalmam, Norvégiába. Európán kívül csak Törökország ázsiai részén jártam. Jártam Finnországban, de a többi északi országban nem. Más európai országokban – Albánia kivételével – már jártam. – S mi hiányzik a legjobban? – Hát, ami hiányzik, az nem idetartozik. Ezen a macskán kívül senkim sincs... A testvérem halálával megszűnt a kézdivásárhelyi otthon. Ez hiányzik a legjobban… Daczó Katalin