Sepsiszentgyörgy után Csíkszereda volt a második állomása a KaravanAct utazó színházi fesztiválnak. A lengyelországi, magyarországi és erdélyi produkciókkal városunkba érkező fesztiválcsapat változatos programmal, több helyszínen várta a kortárs művészetekre fogékony közönséget. Györgyjakab Enikő színésszel és szervezővel pénteken egy lengyel előadást követően sikerült néhány szót váltanunk. [caption id="attachment_36920" align="aligncenter" width="932"] Fotó: László Róbert[/caption] – Csíkszeredában három napig állomásozott az utazó színházi fesztivál. A színházi légkörből kilépve, változatos helyszíneken, például iskolában, sportteremben találkoztak a közönséggel. Ez a második alkalom, hogy útra keltek, mi hívta életre a fesztivált? – Több indítópont volt a fejünkben, de a legerősebb talán az, hogy szerettük volna megkeresni és kipróbálni, hogy miként tud az utazó színház a mai világban, kortárs módon működni. A régi vándortársulatok mintája volt természetesen előttünk, ezt igazítottuk a mai igényekhez, olyan előadásokkal keltünk tavaly is és idén is például útra, amelyek különlegesek és a mai kőszínházak környezetére, repertoárjára nem jellemzők. – Milyen feltételeket, színészi mobilitást igényel egy ilyen fesztivál? – Az fontos, hogy ez nem egy társulat, hanem időszakosan összeállt csapat, amelyben lehetnek teljesen idegen művészek. Idén kilenc napot jelent a mi életünkben ez a fesztivál, most huszonnyolcan vagyunk a csapatban, egymást segítjük, díszletezünk, szervezünk, a közönséget fogadjuk, szerteágazók a feladatok. Nagyon sok munka van, ezt a típusú színjátszást csak szeretetből és nem anyagi megfontoltságból lehet csinálni. – Minden színész számára izgalmas a játszásnak ez a típusú formája? – Vannak, akiket ez nem érdekel, mert számukra fontos a biztonság és az állandóság, amit az intézményes, társulati lét biztosít. Más azért nem hagyja el a kőszínházat, mert ott már kiforrott közönség van, esetleg pont ő az évad színésze, színésznője, ami szintén meghatározó lehet egy művész életében. – Feltételezem továbbá, hogy az utazó színházi forma folyamatos rugalmasságot és nyitottságot kíván meg a színészektől, hiszen a programban több helyszín van feltüntetve, vagyis mindig más körülmények fogadják az alkotókat… – Így van, sőt mi ezt provokáljuk is. Nem ragaszkodunk például a stúdiószínpadhoz, persze vannak előadások, amelyeknek a technikai feltételei megkívánják azt, de itt Csíkszeredában is változó terekben, iskolában, múzeumban, művelődési házban is felléptünk. Tetszik nekünk az új környezet és tér adta kihívás, ezekhez alkalmazkodva játszunk. – Ha jól tudom, az is célja a fesztiválnak, hogy a közönséggel közvetlenebb kapcsolatba kerüljenek… – Ez fontos, egyben nehéz dolog is. Én például tíz éve vagyok tagja a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak, és az ottani nézővel való kapcsolatom teljesen más, mint a fesztiválon. A fesztivál nézőivel sokkal közvetlenebb, felszabadultabb például a párbeszédünk, nincsenek elvárások, hiszen nem ismerjük egymást, nem az évek alatt berögzült elvárásoknak kell megfelelnünk. Mindig másokkal találkozunk, az utcai felvonulások pedig pozitívan meglepik a járókelőket. – Hogyan állt össze a fesztivál idei programja? – Törekszünk arra, hogy nemzetközi legyen a fesztivál, vagyis külföldi előadást is meghívunk, ugyanakkor arra is figyelünk, hogy a helyi színészeknek is teret biztosítsunk. Itt van velünk idén egy lengyel társulat, akiket eddig nem ismertünk, de van gyermekelőadás is a programban, mert úgy gondoljuk, ennek a korcsoportnak még mindig kevés színházi produkció készül. Pál Bíborka