Gyönyörű nyári hétköznap a Szent Anna-tónál. Mintha a tengerparton lennénk: a vízben emberek úszkálnak (pedig úgy emlékeztem, itt nem szabad fürödni), a parton mondhatni tömegek sétálnak. Medve sehol, illetve mindig máshol, mint ahol éppen mi vagyunk. Pedig mindenki szinte keresi, látni akarja. Mert a turistának élmény kell – és nem csak a Szent Anna-tónál. [caption id="attachment_31161" align="aligncenter" width="620"] A lázárfalvi közbirtokosság alkalmazottja a néhány perce készített medvés fotót mutatja. Nem csak a turistának élmény[/caption] Érkezésünkkor még csak egy busz utasai vannak a parton, így őket kérdezgetem – egy hétre jöttek Székelyföldre Törökbálintról és környékéről, most egész napos programjuk a Szent Anna-tó. Nem csoda, ha türelmetlenül várják, hogy kinyisson a parti vendéglátó. Amúgy a bevezető élményen már túl vannak, a parkolóban várták őket a bocsok (mi éppen elkéstük a látványt), de az árnyas fák alatti padokon ez már szinte nem is téma. – A buszból láttuk a bocsokat, de én fel sem álltam megnézni – jegyzi meg az egyik kiránduló. – Láttunk már medvét máshol is, állatkertben is. Egy hölgy a látvánnyal is elégedetlen. – Magyarországon is van ilyen tó szerintem, nem túl nagy élmény – véli, s hiába mondom, hogy ilyen nem lehet, mert ez a tó itt Kelet-Közép-Európa egyetlen épen maradt krátertava, azt válaszolja, hogy a Borostyán Zalában ugyanez, semmi különbség nincs a kettő között… Két fiatal már lelkesebb. Azt mondják, szeretik Erdélyt, azért jöttek, no meg, Antal Péternek innen származik a nagyapja, Csizmadia Évát pedig főként a hegyek vonzották, és persze a Szent Anna-tó. Hogy feltétlenül mit szeretnének látni? Természetesen medvéket. – Láttunk is kettőt, olyan aranyosak voltak – válaszolja érdeklődésünkre két idősebb hölgy ugyancsak a törökbálinti társaságból. – Hallottuk már otthon, hogy Tusnádfürdőn és környékén nagy a medvejárás és jó lesz vigyázni – magyarázza felváltva Bán Józsefné Éva és Kovács Tiborné Klári, akik számára nem ijesztő, inkább különlegesség a szinte testközelből látott bocs. Azt is elmondják, hogy a látnivalók mellett, amíg Erdélyben vannak, szívesen esznek helyi ételeket, jellegzetességeket. Előző este pl. kukoricakása volt a menü, mondják, s hirtelen gondolkodóba esem, hogy az milyen ritkaság lehet, de aztán rájövök, hogy puliszka… Közben a parti vendéglátó kinyitott, a turisták a WC-t keresik (pár lépésnyire az erdőben van egy pottyantós, no meg a parkolóban is – bár az állapotuk nem tökéletes), néhányan forintban szeretnének fizetni, de nem lehet, és persze a medvékről is érdeklődnek a büféstől, hisz itt ő a „legtapasztaltabb”. – Nappal mindig ugyanaz a két bocs jár be, van viszont két nagy anyamedve is a közelben, az egyik négybocsos, a másik egybocsos, azokat inkább este vagy reggel korán lehet látni – világosít fel Búzás Zsolt –, de kiszámíthatatlan, hogy a bocsok mikor jönnek. Vadálla- tok, bárhol járkálhatnak, bármikor előbukkanhatnak… Ezelőtt egy héttel leginkább 11 és 12 óra között érkeztek meg minden egyes nap, de most változó. Az sem zavarja a bocsokat, ha sokan vannak a parton, ők érkeznek. – A turisták mennyire zavartatják magukat? – tesszük fel a kérdést. – Egyáltalán nem. Nem tudják, mit jelent a medve. Nem tudják, hogy nem játék. Mi tudjuk! – neveti el magát. – A tavaly kirabolta a pultot, és februárban, amikor nem is számítottunk rá, feltörte a büfékocsit, azért van körbekerítve most villanypásztorral. A turisták nagyon közel mennek hozzájuk, épp meg nem simogatják…. – meséli Búzás Zsolt, aki szerint egy héttel ezelőtt volt a legmelegebb a helyzet, amikor egy magyarországi vendég a hátitáskájából odaadott egy szendvicset az egyik bocsnak, és mivel az nem volt elég, rámentek a táskájára. – Hívtak, hogy segítsek, odamentem, spray-jel lefújtam a bocsokat, úgy tudott továbbállni a turista. Pedig folyton mondjuk, hogy ne etessék őket, nem csak veszélyes, de bírság is jár érte… Gyors ütemben népesedik be a part (a tó közelében lévő parkolóban eljövetelünkkor öt nagybuszt, egy kisbuszt és mintegy húsz személygépkocsit számoltam), válik többnyelvűvé a turistasereg. Egyre többen belemerészkednek a tóba, mások feltűrt nadrágszárral, bokáig állnak a vízben, amely olyan tisztának tűnik, hogy a stégről a halakat is jól lehet látni. Csónak sehol. Kovács Levente csíkszeredai tanár, idegenvezető egy kaposvári csoportot kalauzol. Már voltak a Mohosban, most másfél órát szánnak a tóra, majd Kézdivásárhely, Gelence, Nyergestető az útirány. A társaság szétszéled. – A turisták azt gondolják, hogy a medve itt egy kötelező látványosság, ennek a helynek a specifikuma, és őket ez szinte jobban érdekli, mint a látvány – osztja meg tapasztalatait az idegenvezető. Azon kérdésünkre, hogy hová vinné őszinte örömmel a turistákat, azt válaszolta: szívesen hozom ide, vagy Nagyszebenbe és Gyulafehérvárra, mert ott meg lehet állni busszal. A többi városban az a baj, hogy busszal nem lehet megállni, és sok helyen nincsenek kiépített vécék, ahova egyszerre 30 embert civilizáltan el lehet vinni. Székelyföldnek is volna még ahová fejlődni, mert a turizmusnak a gyerekcipőjét sem érte el. Szerinte a tájékoztatásban érezhető előrelépés, vannak irodák, ahol lehet tájékozódni, illetve van egy-két program, amely azt mutatja be, hogyan él a székely ember. – Kellenek templomok is, de legtöbbször nincs, aki bemutassa, vagy nincs, ahol megállni, vagy kell keresni a kulcsot... Az a jó, ahol kenyérsütésen lehet részt venni, megnézni egy élményműhelyt. Ezek jelentenek élményt a turistának. Csíkszentdomokoson kenderfeldolgozásba nyernek betekintést, Gyergyócsomafalván a szövésbe, Korondon aragonit- és taplófeldolgozó műhelyt, kerámiaműhelyt lehet látogatni. Most már a magyarországi turisták inkább erre vágynak. Élményre, nem a vásárlásra, nem a bóvlira. Ez jelentheti a székelyföldi turizmus jövőjét. Daczó Katalin