Brassai (Wolf) Károly rajztanár Szabó András nyugalmazott muzeológus adatai szerint Csíkszereda egyik első rajztanára és a város első festőművésze volt. 1904 és 1920 között tevékenykedett Csíkszeredában, majd az összeomlás után, mint esküt nem tett pedagógust, felszólították, hogy hagyja el az országot. Azon kevesek közé tartozik, akinek kiutasításáról, repatriálásáról saját visszaemlékezése is fennmaradt. A róla szóló cikkünk második részében ebből is idézünk. [caption id="attachment_91207" align="aligncenter" width="524"] Brassai Károly valószínűleg feleségével és anyósával  (a Csíki Székely Múzeum tulajdona)[/caption] A brassói születésű Brassai Károly Csíkból történő repatriálásáról több forrás is rendelkezésünkre áll: levéltári dokumentumok, visszaemlékezés-részletek és természetesen a sajtó. „Brassay Károly és családja vár­dotfalvi lakósoknak Románia területéről való kiutasítása” az egyik levéltári irat tárgya. Eszerint „Brassay Károly 44 éves, rom. kath. nős tanár, 44 éves (az életkor kétszer szerepel – a szerk. megjegyzése), valamint neje, ki 34 éves, Ottilia leánya 13 éves, László Katalin anyóssa 64 éves és Balló Erzsébet 14 éves cselédje, kik mindannyian várdotfalvi lakósok a Román Kormányzó-Tanács belügyi resortjának 8272/1919. sz. rendelet d. pontja alapján Románia területéről kiutasitom és Magyarországba küldeni rendelem. – A kiköltözésre 30 napi időhaladékot adok, mely idő alatt amennyiben nem távoznának, – karhatalommal lesznek eltávolitva.” A dokumentum a kiutasítás indoklását is tartalmazta: „Brassay Károly és családja mivel fizetéséből megélni itt nem tud, Magyarországba pedig sógornőjének vagyona van, ottani megélhetése biztositottnak látszik. – Ő maga felszóllitásra a Román államra leteendő hüségesküt megtagadta; miért is Románia területéről kiutasitandó és záros határidő alatt leendő eltávozásra kötelezendő vólt családjával együtt” – fogalmazott 1920. március 8-án Ștefan Șorban főszolgabíró. (RNL HMH, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 439/1920 iratcsomó) Három nappal később Brassai Károly kérte, hogy bocsássanak rendelkezésére egy 15 tonnás vagont, de valószínűleg már a Véghatározat megszületése előtt tudta, hogy mennie kell, ugyanis az 1920. február 29-i Csíki Lapokban meghirdette csíksomlyói, három szoba-konyhás házának eladását. Nem egészen egy hónappal később, március 26-án (a levéltári dokumentumok szerint) elhagyták Csíkszeredát. Maga Brassai Károly is megörökítette repatriálásuk történetét. 1932-ben Tisza Miksa, Szepesváralja volt rendőrkapitánya a Magyarság című újságban felhívást tett közzé, hogy az utódállamokból kiüldözöttek írják le menekülésük történetét. Felhívására hetvennégyen válaszoltak, és ezek között volt Brassai Károly is. A visszaemlékezésekből 1940-ben született meg A menekültek könyve. Minderről Dékány István Trianoni árvák című kötetéből szereztem tudomást, amelyben részleteket is olvashattam a Brassai-vallomásból, és végül A menekültek könyvében megjelent teljes szöveghez is sikerült hozzájutnom Tóth Lorándnak, az OSZK egyik munkatársának jóvoltából. (Köszönet érte!) Vagonnal a jövőbe „1920. március közepe táján lettem híva a csíkszeredai prefektushoz és az előttem egy háromoldalas végzést olvastatott föl román nyelven, melyből egy szót se értettem, mert nem tudok oláhul – elevenítette fel emlékeit Brassai Károly. – Felolvasás után egy tollat nyomott a markomba és azt mondta, írjam alá, minthogy nem tudtam, miről van szó, kértem, mondja meg legalább, hogy mit tartalmaz a felolvasott írás, mire azt felelte: a tanár úr köteles három nap alatt innen távozni, mivel ki van utasítva Romániából. Aláírtam, mert mást tenni nem is lehetett. De kértem, hogy öt napra hosszabbítsák meg, mire hajlandónak mutatkozott s hozzátette, hogy több napot nem adhat. Három nap elteltével pontosan, utánam jött egy oláh csendőrőrmester s kikísért az állomásra s ott a bevagonírozáshoz való kocsiban fogva tartott, míg az öt nap le nem telt. Ott volt az egész családom: feleségem, Blaskó László Ilona, leányom, Ottília, anyósom és a sógornőm, az utóbbi kettő már itt, Szolnokon van eltemetve a ref. temetőben. Ötödik napon elindult a vonat velünk kifelé, még a volt főgimnáziumi igazgatóm, a jólelkű Kassai Lajos c. kanonok is kijött hozzám búcsúzni és ezért puskatussal ütlegelték az oláh csendőrök. Mások is kijöttek Csíkból, de ezeknek nem volt szabad velem érintkezniök; szóval fogoly voltam és figyelmeztettek, ha netalán el akarom hagyni a vagont, agyonlőnek, mert csak az ő kíséretükben mehetek ki a vagonból.” Brassai Károly leírta, hogy a goromba román őrmester és a felesége is a vagonjukban utazott és őket is élelmezniük kellett. Kilenc napig tartott az út a határig, mindig csak éjjel haladtak, nappal pedig valamely állomáson kívül vesztegeltek, míg végül eljutottak Biharpüspökibe, ahol két napig álltak, majd kenőpénz kifizetése után elérték a magyar területet. Bár Brassai politikai tevékenységéről más forrásból nincs tudomásom, az 1933-as visszaemlékezésben ilyesmiről is szó van. „Gondolom, a kiutasítás azért történt, mert én voltam a Tisza-kormány megbízható embere és a fölforduláskor az egész vármegye bizalma felém fordult, amidőn dr. Fehér Sándor alispán megbízott, hogy szervezzem meg Csíkben a nemzetőrséget” – fogalmazott a művésztanár, hozzátéve, hogy ez sikerült is, és „egész Csíkben a legnagyobb csend, rend és béke volt”. Ugyanakkor megjegyezte, hogy a „magánjavak pénzének nagyrésze is” az ő kezében volt megőrzés végett, de sajnos, oda kellett adnia „az oláhok bejövetele előtt dr. Fehér alispánnak, pedig jobb lett volna áthozni Magyarországra”. Brassai azt is leírta, hogy tudomása szerint kiutasítása előtt az ő neve is a „túszok listáján szerepelt”, és elsők között akarták kivégezni, és már az esetleges, lóháton való szökése is elő volt készítve a Szent Ferenc-rendi papok segítségével. „A magyar határon egy százados és tárogatós zene fogadott bennünket a legszebben, mindnyájan sírtunk, és a nők, a leányok össze-vissza csókolták a századost, az illető egy derék, nagy magas ember volt” – idézte fel a Magyarországra való érkezés pillanatait. A következő napokban jelentkezett a kultuszminisztériumban, ahonnan a belügyminisztériumba küldtek, ahol azt javasolták, hogy néhány hetet pihenjen, majd április végén beosztották „menekültügyi vezetőnek Szolnokra, teljes hatáskörrel, ahol ilyen minőségben másfél évig” működött. Azután foglalta el a szolnoki állami főgimnázium haláleset miatt megüresedett rajztanári helyét, de a menekültügyi hivatalt is vezette felmentéséig, foglalta össze 1933-ban keltezett visszaemlékezésében. A memoár jó néhány pontban ellentmond a levéltárban talált dokumentumoknak, de ez egyrészt azzal magyarázható, hogy az események és azok rögzítése között több mint tíz esztendő telt el, másrészt, mert a Trianon utáni időszakban a visszaemlékezők gyakran estek túlzásokba, vagy előszeretettel nagyították fel szenvedéseiket (ez óhatatlanul együtt jár ma is az emberi természettel), és végül: valószínűleg jóval több e tárgyra vonatkozó iratot rejtenek a különböző levéltárak, mint amennyire én rábukkantam, de ha mindet megtaláltam volna is, megeshetne, hogy az irat sem fedi a teljes valóságot. Mi jöhet Csík után? Más források szerint Brassai Károly márciusban indult, de 1920 júniusában még vagonlakóként a Nyugati pályaudvaron élt családjával együtt (Erdélyi Hírek, 1920. június 19.), bár ezt nem említi az előbb idézett visszaemlékezésében. Később a szolnoki Verseghy Ferenc reálgimnázium rajztanára lett egészen 1935-ben történt nyugdíjazásáig. Igazgatója, Wollek Géza úgy tudta, Csíkban érezte magát legjobban. „A Csík-vidék természeti szépségei tartósan lebilincselték művészlelkét. Ez a vidék volt az, amelyhez férfikorának legszebb emlékei fűződtek – foglalta össze Brassai életútját az igazgató a Verseghy Ferenc reálgimnázium értesítőjében 1936-ban. – A kegyetlen magyar sors azonban nem akarta, hogy kartársunk öröme állandósuljon. A román imperium alá került Csík-földről menekülnie kellett magyarságáért, családi házát és ingóságát máról-holnapra elkótyavetyélni s 1920. évi márciusában otthagynia Erdélyt, melynek földjéhez a gyermek- és az ifjúkor felejthetetlen emlékei fűzték. Szerencséjére a magyar haza keblére ölelte hű fiát: kinevezte intézetünkhöz az akkor éppen üresedésben volt rajztanári tanszékre, régi rangosztályának megfelelő illetményekkel. Azóta itt szolgálta a magyar tanügyet dicséretes ügybuzgósággal és lelkiismeretes kötelességteljesítéssel. Sajátos módszerével, amely az egyénnek általában nagyobb szabadságot engedett, meg tudta kedveltetni a rajzot és a festést oly növendékekkel is, akik egyébként nem dicsekedhettek különösebb rajzoló vagy festőképességgel, s lelkes irányításának hatása alatt egyes kiválóbb tanítványai a festőművészi vagy rajztanári pályát tűzték ki hivatásul.” [caption id="attachment_91437" align="aligncenter" width="338"] Brassai Károly (A szolnoki M. Kir. Állami Verseghy Ferenc Reálgimnázium értesítője az 1935-36-os tanévről)[/caption] Brassai és Márton Ferenc Nem tudom, hogy Brassai tanítványai közül hány művészember kerülhetett ki, de tudjuk, hogy Nagy Imrét is tanította. „Elsős diákjai között a névsorban negyvenkilenc közül a 36. volt a gimnáziumi tanulmá­nyait az I. B-ben akkor kezdő Nagy Imre” – olvasható Szabó András Napfaragók I. Kezdetek című kötetében (kézirat). Brassai még korábban, Kézdivásárhelyen Márton Ferenc jeles festőt, grafikust is tanította, bár a tanítvány nem tartotta őt valami nagyra… Márton Ferenc a főgimnázium VII. és a VIII. osztályát végezte Kézdivásárhelyen 1901–1903 között. 1940. június 20-án, Márton Ferenc halála kapcsán a Magyar Újság közölt néhány életrajzi adatot a művészről. A cikket nem olvastam, csak a rá adott választ a Magyar Lapokban (1940. június 29-i szám). Eszerint a Magyar Újság azt írta, hogy „Wolf Károly a hetedikes Márton Ferencnek kettőst, tehát, csak jó jegyet adott rajzból, bár az egész osztály meg volt győződve arról, hogy a diák százszor jobb rajzos, mint tanára.” A Magyar Lapok cikkírója viszont megvétózta ezt a kijelentést, azt állítva, hogy Márton Ferencnek mindvégig jelese volt, sőt szép rajzaiért könyvjutalmat is kapott. „Hogy a diákok között el volt terjedve az a hír, hogy Márton Ferenc jobban rajzol, mint tanára, Wolf Károly, arról én is tudok – fogalmazott a cikkíró, Khell István, aki a hetedikes Márton Ferencet harmadikos kisdiákként ismerte. – (...) volt benne egy kicsi makacsság, önfejűség és önmaga tehetségének túlbecsülése, bizonyos neme a művészi büszkeségnek s így tehetség tekintetében tanárán felülállónak képzelte magát. Igy történt aztán, jól tudom hogyha Wolf Károly (akit neve és kecskeszakáll-viselete miatt zsidónak tartott) rajzaiban valami kis hibát is kapott, duzzogott, bosszankodott s nem egyszer mondta nekünk, hogy engem ne tanítson rajzolni, mert én jobban rajzolok, mint ő. Így terjedhetett el a diákok között is, hogy jobban rajzol, mint tanára. (...) Engem is tanított Wolf Károly, akit én igazságos tanárnak ismertem s ha köztük, Márton Ferenc és Wolf Károly között volt is valami, ami a tanár és diák közti viszonyt kissé elhidegíthette, az nem a tanár, hanem a diák hibájának tudható be” – vélekedett az egykori diáktárs, későbbi irodalomtörténész, műfordító Khell István. (Magyar Lapok, 1940. június 29.) Brassai Károly már nem érte meg ezt a hírlapi vitát. Híres tanítványa előtt néhány hónappal, 1940. március 30-án elhunyt a jeles tájkép- és csendéletfestő, cserkésztiszt, a Nemzeti Szalon örökös tagja és kiállítója. Szabó András nyugalmazott muzeológus adatai szerint a Csíki Székely Múzeum 19 olajfestményét őrzi a szinte csíkivá lett alkotónak. Emellett egy oklevele és jó néhány fotója is megtalálható a múzeum gyűjteményében. Daczó Katalin