Örkény István Kulcskeresők című darabjával vendégszerepel április 20-án Csíkszeredában a veszprémi Petőfi Színház. A darabban Benedek szerepét Keresztes Gábor alakítja, aki – bár Csíkszeredában született és nőtt fel – első alkalommal mutatkozik meg színészként a helyi közönség előtt. – Miért éppen egy Örkény-darabra esett a választás? – Nyilván azért, mert nagyon aktuális darab, amelyben a drámai jelenetek és a groteszk humor jól megférnek egymás mellett. Röviden annyit a cselekményről, hogy különböző helyzetekből érkező különböző emberek bekerülnek egy szobába, ahonnan nem tudnak kimenni, mert az ajtó folyamatosan elromlik, ugyanis Benedek úr, akit én alakítok, mindig elrontja a zárat. Nos, a bezárt szobában mindenki megmutatja az igazi arcát, mindenkiről kiderül, hogy miben szenved, mi a baja, de senki nem mer szembenézni az igazsággal. A drámai helyzeteket a szerző pedig teletűzdelte groteszk humorával, a végeredmény pedig egy elgondolkodtató, ugyanakkor szórakoztató előadás. Kéri Kittyvel azt találtuk ki, hogy az én Benedek-figurám egy székely szerelő. – De ne vágjunk a dolgok elejébe, hagyjuk meg a nézőnek az előadással való megismerkedés örömét. Hogyan vetődik a társulat Csíkszeredába? – Én innen, Csíkszeredából mentem el, huszonkét éve élek Magyarországon. Gyakran járok haza, ápolom az itteni kapcsolataimat. Egyik itthonlétem alkalmával találkoztam Szederjesi Ferenccel, a Szakszervezetek Művelődési Háza igazgatójával, s a vele folytatott beszélgetésen felmerült, milyen jó volna itt is fellépni, az, hogy meg tudnám mutatni magam itthon is. Aztán úgy alakult, hogy a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház meghívta az idei Szent György Napokra társulatunkat, ez pedig remek alkalomnak bizonyult ahhoz, hogy Csíkszeredába is elhozzuk a Kulcskeresőket. Úgyhogy huszonkét év után itthon játszom, hazai közönség előtt. Ez jó érzés, ugyanakkor nagy kihívás, mert nagyon sokat járok haza, itt laknak a szüleim, s ez az a hely, ahol mindig feltöltődöm energiával, s amikor visszamegyek, ebből lehet építkezni. Egy színész életében nagyon fontos a tapasztalás. Lehet, hogy sokak számára kívülről könnyűnek tűnik ez a pálya, de nagyon sok akadály van, amin keresztül kell menni. Tehát nem egy egyszerű szakma, de nagyon szép: amikor megszületik egy előadás, és sikerült egy szerepet úgy megmutatni a közönségnek, hogy az viszonozza azt, amit a színpadról kapott. – Minden előadáson kicsit meghal a színész? – Igen, kicsit meghalunk, ugyanakkor mindig valami új történik. Szerencsém volt, hogy kezdő színészként komoly feladatokat kaptam, és olyan emberekkel találkoztam, akiktől nagyon sokat lehetett tanulni. – Tehát ehhez a pályához egy kis szerencse is kell… – Valóban, szerencse kell hozzá, no meg kitartás és nagyon sok alázat. Főleg alázat. Néha az ember elfárad, érzi, hogy kicsit meg kell pihenni, és akkor valami mást kell kitalálni. Mikor elfáradok vagy telítődöm a napi gondokkal, akkor sportolok vagy megpróbálok valami mást tenni, ami kikapcsol, feltölt. A sportok közül a futás meg az úszás motivál, de számomra izgalmas minden sportág. – Az úszás meg a futás nem a magános emberek sportja? – Azt hiszem, nem, holott egyik sem közösségi sport. De talán éppen ezért szeretem, mert futás meg úszás közben tudok elmélyülni, a saját gondolataimmal is tudok foglalkozni. – Színészi tanulmányait hol végezte? – Itthon jártam felkészítőre, de aztán Magyarországon próbáltam szerencsét, ott kaptam színészi képesítést. Miután diplomáztam, elkísértem egy osztálytársamat Veszprémbe egy meghallgatásra. Nem készültem semmivel, csupán a kollégámat kísértem, de odajött hozzám valaki a társulattól, s megkérdezte, nem akarok én is részt venni a meghallgatáson. Mondom, nem készültem. Erre megkérdi, nincs valami közös jelenetünk, amit az iskolában gyakoroltunk be? Azt mondja a kolléganőm: de van, s csináljuk meg együtt. Úgy gondolta, az neki is jó. Eljátszottuk a jelenetet, majd az akkori igazgató, Vándorfi László megkérdezte, mik a terveim. Mondom, erdélyi vagyok, s még nem döntöttem, hogy hazajövök-e vagy maradok. Közölte, hogy pár napon belül hívni fog. Másnap csörgött a telefon, s közölte velem a jó hírt: felvett a színházba. Megkérdezte: élek-e ezzel a lehetőséggel. Annyira meglepődtem, hogy örülni sem tudtam, nem hittem el, hogy ez megtörtént… – Honnan a színház iránti érdeklődés? – Gyerekkorom óta megvolt bennem a színház iránti vonzalom. Tudatosan készültem erre a pályára, bár néha elbizonytalanodtam. Így kezdődött a karrierem, s mai napig tart. S annak dacára, hogy néha felmerül bennem a kérdést: ezt kell-e csinálnom, mégis huszonkét éve a pályán vagyok. Veszprémi éveim alatt számos nagy szerepet játszottam el. Az első Bagó Bertalan rendezésében Gogol A revizorában Hlesztakov volt. Nagy szerep volt, de talán még éretlen voltam hozzá, visszanézve ennyi év távlatából. Viszont akkora élmény volt, hogy emiatt egyik kedvencemnek mondhatom ezt a szerepet. Utána következtek mindenféle darabok, játszottam zenés darabban, musicalekben, a Csókos asszonyban Ibolya Edét, a táncoskomikust alakítottam, közben elhívtak a pécsi színházba, a Luxemburg grófjában ugyancsak egy táncoskomikust jelenítettem meg. Három évig ment a darab, s közben meghívtak, igazolják át hozzájuk. Én azonban ragaszkodó típus vagyok, maradtam Veszprémben. Pedig egy színésznek az a jó, ha minél több közeget megtapasztal. S bár szerepre több helyre elmentem, az anyaszínháztól nem akartam megválni. Visszatérve a szerepekre: Tömöri Péter művészeti vezetőmnél a Hegedűs a háztetőnből Motel Kamzoil szerepét alakítottam, az Isten pénzéből eljátszottam Bob Cratchit szerepét. Ez utóbbi előadást Dunai Tamás rendezte, s az alakításért Petőfi-díjat kaptam, később a Nagy Viktor rendezte változatot három évig németül adtuk elő Európa-szerte. A tizedes meg a többiek című darabban Feketét alakítottam, erre is Petőfi-díjat kaptam. Vagy megemlíthetem a Szinetár Miklós által rendezett Euripidész-darabban, az Iphigenia Auliszban alakított Meneláosz, ami szintén számomra kedves szerep volt. Tehát nagyon jó szerepeket játszhattam nagyon jó közegben. – Mindig az aktuális szerepre összpontosít? – Igen, mikor megtanulok egy szerepet, a másik elmegy, mintha nem is lett volna. Sokan kérdezik, ha megtanulok egy szerepet, az megmarad mindig? Idővel az ember hozzászokik a szövegtanuláshoz, és rutinos dologgá válik. S csodálkoznak, hogy lehet megjegyezni ennyi szöveget? Egyszerűen rááll az ember agya a szövegtanulásra… – Milyen elvárásokkal vág neki az útnak a társulat? – Nagyon izgatottak, mert nagyon sokan közülük nem jártak még Erdélyben, vagy ha voltak is, nem játszottak erdélyi közönség előtt. Remélem, közönségünk is lesz, minél többen eljönnek, kíváncsiak lesznek a veszprémi színház előadására. Sarány István