A csíkdánfalvi származású Albert Dávid nyugalmazott tanfelügyelő, tanár, iskolaigaz­gató 1968-ban, a megyésítéskor 34 éves volt, és ő vezette a székelyudvarhelyi rajoni tan­felügyelőséget. Jelen volt azon a bizonyos székelyudvarhelyi gyűlésen, amelyen bejelen­tették a csíki, gyergyói és udvarhelyi rajoni elvtársaknak, hogy Szé­kelyudvarhely lesz a megyeszékhely, Hargita megye megalakulása után pedig tagja lett a Megyei Néptanács Végrehajtó Bizottságának. Albert Dávidot székelyudvarhelyi otthonában kerestük fel, a megye létrehozásának 50 éves évfordulója alkalmából ezután keddenként megjelenő sorozatunkat vele folytatjuk. [caption id="attachment_63095" align="aligncenter" width="1920"] Fotó: Daczó Katalin[/caption] – Mit tudtak, hogyan várták az udvarhelyiek az ország területi-adminisztratív átrendezését, egyáltalán hogyan fogadták azt az eredeti elképzelést, hogy a megye központja Csíkszereda lesz? – Halványan emlékszem ezekre a dolgokra. Akkor nagyon élénk volt az érdeklődés, nemcsak az értelmiségiek, hanem általában az udvarhelyeik körében. A Csík–Udvarhely ellentéthez már kicsit hozzá is szoktunk, nem volt ez új nekünk. Ez a székek idejére vezethető vissza. Néha komolyan, néha komikusan fogta fel mindenki. Mindenesetre az udvarhelyiek úgy tartották, hogy a csíkiak mindent igyekeznek kikaparni maguknak, erőszakosabbak. Egyébként várakozás volt minden vonalon. Mindenki sejtette, hogy valami készül. – Volt egyféle udvarhelyi lobbi abban, hogy utolsó pillanatban változott az elképzelés? Vajon Fazekas Jánosnak egyszemélyes közbenjárása volt, vagy más udvarhelyi elvtársak lobbija is hozzájárulhatott? – Aki ismerte Fazekas Jánost, az tudja, és emlékszik arra, hogy ő nagyon szívesen hivatkozott mindig a székely történelem különböző eseményeire. Sok olyan rendezvény volt, még pártkonferencia is, amit összekapcsolt a régmúlt eseményeivel. Szeretett kalandozni a székelyek történelmében, egy nagyobb tanulmányt is írt az agyagfalvi népgyűlésről. Ezzel azt akarom mondani, hogy nem hiszem, hogy lett volna udvarhelyi lobbi, hanem inkább az ő elképzelése volt, hogy legyen egy nagy székely megye. S mivel erősen élt az a hagyomány, hogy Udvarhely az anyaszék, így természetesnek tűnt, hogy a nagy székely megyének csak itt lehet a székhelye. De én nem emlékszem udvarhelyi lobbira. – Ön csíki születésű. Személy szerint kinek „drukkolt”? – Arra nem emlékszem, hogy valakinek drukkoltam volna. A szívem szerint arra hajlottam, hogy mégiscsak Udvarhely kellene, hogy legyen ennek a nagy megyének a központja. A régiek nem véletlenül Udvarhelyt tekintették székhelynek, Székelyföld bármelyik pontjáról könnyen megközelítő. Nem véletlen, hogy Udvarhelyszéken tartották a nagygyűléseket is. Végül is én természetesnek gondoltam, hogy ha lesz egy ilyen székely megye, akkor megfogtuk az Istennek a fél lábát. Miért ne lehetne szerencsénk? Volt már elég balszerencsénk! – Több hónapig zajlott az előkészítés, jelent meg térkép az elképzelésekről, de az utolsó napokban felgyorsultak az események. Hogyan emlékszik vissza arra a bizonyos udvarhelyi gyűlésre? – Elég hideg volt. Február elején tartották – a napra pontosan nem emlékszem – a művelődési ház dísztermében. Nemcsak az udvarhelyszéki rajoni aktíva volt jelen, hanem jöttek Vásárhelyről, Gyergyóból, Csíkból is. Valószínű, hogy Fazekas János úgy tervezte, hogy egy székelyföldi pártaktíván ad hangot annak, hogy legyen egy székely megye. Én úgy gondoltam utólag is, hogy ez így indult el. Mert a felkért hozzászólók is többféle vonatkozásban érintették ezt a témát: aki falusi környezetből jött, az azt emelte ki, hogy milyen jó lesz, ha nem kell ügyintézés miatt sokat utazniuk; akik ipari vagy gazdasági téren dolgoztak, azok ráéreztek arra, hogy ennek milyen felhajtóereje lesz az egész térség részére. Tudni kell, hogy egy ilyen gyűlésen vannak felkért hozzászólók, akiket bizonyos elgondolások alapján választottak ki. Én is fel voltam kérve, és a beszédemet Benedek Elek politikai írásai alapján készítettem el. Ugyanis Benedek Elek nemcsak nagy mesemondó, hanem Székelyföld haladásának, fejlődésének egy korai harcosa is volt, aki igen kemény cikkekben ostorozta az akkori politikumot, amiért elhanyagolta Székelyföldet. Én erre építettem fel a hozzászólásomat, és úgy gondoltam, hogy ez egy jó alátámasztása annak a gondolatnak, hogy legyen itt egy megyeszékhely, hiszen az lesz egy jó dobbantódeszkája a fejlődésnek, az iparosításnak. Úgy emlékszem vissza erre a felszólalásra, mint pályafutásom egyik legnagyobb sikerére. – Akkor be is jelentették, hogy mégiscsak Székelyudvarhely lesz a megyeközpont… – Igen. Emlékszem, jött is minisztériumi tisztviselő, együtt jártuk a várost, s nézegettük, hogy hová lehet elhelyezni a különböző hivatalokat. Már volt elképzelésünk arra, hogy mindennek találunk helyet. Aztán pár nap múlva hallottuk, hogy Csíkban a nagy hideg ellenére nagy tömegek ostromolják a pártbizottság székházát. Sok ismerősöm volt azok közül, akik ott vezető szerepet játszottak, s emlékszem, hogy ők diadalként mondták el, életük legnagyobb tette volt, hogy Csíkban kiharcolták a megyeszékhe­lyet. Az, hogy „Udvarhelyre nem megyünk, aszalt szilvát nem eszünk”, ez a régi viccelődéseknek egy utómegjelenése, mert tudni kell, hogy mindig voltak ilyen viccelődések az egyes székek között, de ezt nem kell komolyan venni, én is csak mosolyogtam ezen. Végül úgy alakult, ahogy alakult. Létrejött Hargita megye, és felkérést kaptam, hogy vállaljam el az új megye tanfelügyelői tisztségét. El is vállaltam, persze azzal a kikötéssel, hogy sokáig nem maradok, mert én nem akarok elszakadni Székelyudvarhelytől. – Hogyan emlékszik vissza a törvény februári 16-i megjelenése utáni napokra? – Fazekas János ráérzett arra, hogy valamivel az udvarhelyieket is kárpótolni kell. Udvarhely megkapta a municípiumi rangot azzal az ígérettel, hogy a municípium nem lesz alárendelve a megyének, egyenes kapcsolata lesz a fővárossal. Úgyhogy az első polgármesternek az volt a szokása, hogy egyből Bukarestbe telefonált. Később ez persze elmaradt. De végül is az udvarhelyiek mondhatni elégedettek voltak: municípium leszünk, összeszedjük magunkat, és megmutatjuk, hogy milyen megyei jogokat elnyert székely város vagyunk! Persze ez is félrevezetés volt, hiszen alá volt rendelve a város a megyének… Hozzáteszem, hogy továbbra is megmaradt a gyanakvás, sőt még erősödött, hogy most, hogy a csíkiak ott vannak a tövén, biztos mindent elhápolnak. Például, amikor épült a szálloda, elterjedt egy olyan hír, hogy a csíkiak elcsaltak egy emeletet, s maguknak felépítették. Az ilyenek mosolyognivaló dolgok. – Megmaradt ez a gyanakvás és ellentét később is? – Nem mondhatom ellentétnek, inkább vetélkedés. Csíkban is kialakult egy gazdasági-politikai elit, igyekezett a maga érdekei szerint politizálni. Udvarhelyen is megvolt a vezetőség, elég jól alakultak a dolgok. Itt is ipar lett, fejlődés lett, mondhatnám, hogy jobban, mint Szentgyörgyön vagy Csíkban, mert azt a munkaerőt foglalkoztatta a modernebb ipar, ami a környéken élt, nem kellett betelepíteni idegeneket. – Ön mennyi időt töltött a megyei tanfelügyelőség élén? Mi az, amit az új megyében el kellett indítani? Miben különbözött a rajoni szervezéstől a megyei? – Én tulajdonképpen nem kerültem idegen környezetbe. Átköltöztem, a gimnázium bentlakásában egy szobába bepakoltam, s ott laktam, hétvégenként jártam haza. Kiváló tanfelügyelő-gárdát sikerült összeszedni, például az én helyettesem Kristó András volt, aki nemcsak nagyon jó tanár, hanem tudósembernek is mondanám. Volt egy román helyettes is, őt Maroshévízről hozták. Matematikus volt, csendes ember, nem zavart sok vizet. A többiek pedig régi osztálytársaimból, ismerőseimből kerültek ki. De én mindenképpen haza akartam jönni. Az egészségügyi állapotomra hivatkozva végül elengedtek. – A megye megalakulásával a rajoni tanfelügyelőségek felszámolódtak? – Igen, mindegyik munkatárs tanár vagy tanító volt, megvolt a régi munkahelyük vagy állásuk. Ha nem, akkor lehetett újat kreálni, úgyhogy nem volt semmi gond. De olyan rajoni munkatárs is volt, aki a megyénél folytatta a munkát. – A Megyei Néptanács Végrehajtó Bizottságának mennyi ideig volt tagja? – Pár hónapig, mivel jöttek az átrendezések, s engem ősszel már elengedtek. Azután nem tudom hogyan alakultak a dolgok. – Hogy emlékszik vissza a megyei néptanács első titkárára, Branis Lászlóra? – Vásárhelyi származású aktivista volt, aki nem ismerte, nem ismerhette a székelyföldieket. Elég pökhendi alakként emlékszem rá, ahogy csíkiasan mondanák, „bőcs” ember volt. Csak mondjak egy esetet: egyszer Vásárhelyről jött, még a rajoni időben, éppen közeledett a gabonaérés ideje, de az aratás még nem kezdődött meg. Mi vártuk, hogy érkezzen. Belépett, s egy marék búzát lecsapott az asztalra azzal, hogy „Ez nincs megérve? Akkor maguk minek ülnek itt, miért nem mennek aratni?!” Mindenkinek menni kellett a földekre. Én is minden mezőgazdasági kampányt Oroszhegyen töltöttem. Branis sem maradt sokáig Hargita megyében, de az őt követő párttitkárok se voltak odavalók, politikai és katonai parancsuralmat képzeltek el. Például itt Udvarhelyen Kőműves János egészen más ember volt. Munkásemberből lett párttitkár, de tudott viselkedni, népszerű volt. De nekem igen rossz véleményem alakult ki a Maros–Magyar Autonóm Tartománybeli pártkáderekről. Azok románabbak akartak lenni a románnál, vonalasabbak Leninnél. Rettenetesen társaság volt, de a végén nagyon leültették őket. Daczó Katalin