Hetven évet töltött április 30-án Rigó László építőmérnök. Csíkszeredában született, nevelkedett és dolgozott, épített és bankot költöztetett. Mindig szerette a kihívásokat, újabban leginkább vasúttörténeti kérdéseknek jár utána. [caption id="attachment_70975" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: László F. Csaba[/caption] – Hogyan történt a pályaválasztása? – A kémia volt a kedvencem, mindenképpen vegyészetre készültem. Csakhogy túlértékeltem magam, s érettségi után Bukarestbe, a makromolekuláris, vegytani karra felvételiztem. Igaz, a hoki miatt is inkább Bukarest csábított, folytatni akartam a sportolást, de nem sikerült bejutnom az egyetemre. Amikor hazajöttem, megtudtuk, hogy Temesváron maradt még hely, s így jelentkeztem a temesvári műegyetem építőmérnöki karára. A sors akarta így. 1971-ben diplomáztam, és kihelyezéskor a megyei tervezőintézethez kerültem, amelyik akkor a megyei építkezési vállalatnak külön alegysége volt. ’71-ben úgy bementem azon az ajtón, hogy most is oda járok… Közben a tervezőintézet kivált az építkezési vállalattól, és létrejött a Hargita Tervezőműhely, de én „leszerelésem” után a tervezőktől átmentem az építő munkatelepre. Tehát 1974-től az építő munkatelepen dolgoztam egészen 2012-ig. – Az 1970-es években nagyarányú építkezések kezdődtek mindenfelé a megyében. Mekkora volt az építő munkatelep? – 1974 után az átlaglétszámunk egyedül a csíkszeredai építő munkatelepen 800 fő körül mozgott – volt 600 és 900 is –, és egy évben átléptük az ezres számot. Volt, amit építeni. Nagyon jó gárda volt, nagyon összeforrott csapat, ezt merem állítani. Néhány mestertől, csoportvezetőtől nagyon sokat tanultam én magam is. Az építő munkatelep 1985-ig tartott. Kezdetben mesteri beosztásban voltam, utána úgynevezett lot-főnök, vagyis a különböző helyszíneken dolgozó, de az építő munkatelephez tartozó csoportok főnöke, majd 1976-tól a munkatelepnek a főmérnöke egészen 1987-ig. 1987-től 1989-ig, „jó kis pihenésként” irodában dolgoztam. Az 1989. decemberi események után három hónapra igazgató lettem, de tovább nem vállaltam, nekem nem feküdt. Főmérnökként kipróbáltam vagy nyolc főnököt, de az igazgatóság nem volt nekem való. – Milyen építkezéseken vett részt, miket irányított az építő munkatelep vezetőjeként? – Elsősorban lakásépítéssel foglalkoztunk, de emellett néhány különleges feladatunk is adódott. Hozzánk tartozott Tusnádfürdő, Balánbánya is, de elsősorban Csíkszeredában dolgoztunk. A Tudor negyednek a befejezésén vettem részt, utána kezdődött a Kalász negyed, majd a központi negyed építése. Ez utóbbi hat szakaszban épült. Következett a Malom negyed építése, amiről vitatkoznak az újságban, hogy létezett-e Malom negyed, de állítom, létezett ez a fogalom: Zona Morii – Malom negyed. A közelében volt ugyanis a régi Engelleiter-féle malom, a mostani Harmopan elődje. Mi építettük a Petőfi utcához tartozó tömbházakat, a három egymáshoz ragasztott tömbházat, valamint a „bányász tömbházat”, amelyik külön áll. – Hány lakás építésénél vett részt? – Nemrégiben a kollégákkal számba vettük, és kiegyeztünk 8000-ben, amihez mi közvetlenül hozzájárultunk. – Említette, hogy néha kaptak különleges, szép, érdekes feladatokat is… – A szép munkák egyikének a Kalász negyedi kísérleti tömbházat tartom. Az volt az eredeti elképzelés, hogy belülről úgy lehessen a lakrészt alakítani, ahogy a tulajdonos szeretné. Adott volt egy szerkezet, amely magába foglalt egy 120-130 négyzetméteres felületet, és a tervező betervezett különböző lakrészeket. Az volt a terv, hogyha épül még hasonló tömbház, a lakónak az ötlete és a kérése szerint lehet változtatni a belső megosztást. A terveket bukaresti tervezőintézet készítette. Utána a Szakszervezetek Művelődési Házának építése is nagy kihívás elé állította az építőt. Ez különleges technológia volt, elég tűrhetően sikerült, ahhoz képest, hogy hogyan indult, és hogy mennyit módosítottak rajta menet közben. A legelső rajzon nagyobb volt az épület, azért foghíjas még mindig a főtér. A bal oldali részt a végén kivették, pedig már a cölöpök egy része is el volt ütve. Aztán mindenki kezdett kapkodni, hogy mégsem lehet ott hagyni a központban a teret – mert a tér ma sincs befejezve –, és gyorsan megterveztek még két épületrészt. Az egyikből lett a művészeti iskola, a másik még mindig valahol a megye és a város között „csúszkál”. Tudni kell, hogy ott egy olyan alapozás készült, amely húsz emeletet simán meg tud tartani. – Az építkezések során bukkantak korábbi épületnyomokra, régészeti lelőhelyekre? – A központi zónában nem láttunk ilyesmit, de valami épületnyomok voltak a Malom negyedben, a régi-régi tűzoltókaszárnya helyén –, azokat le kellett jelenteni – és valamennyi épületnyom volt a Kalász negyedben, az akasztófa környékén (mert ott is volt akasztófa – a régi térképek négy akasztófát tüntetnek fel), de valamilyen utólagos épületnek a nyoma lehetett. Volt kő, szabályosan épített alap- vagy épületmaradvány, a városi művelődési ház jobb oldalán – ami a Kőrösi Csoma Sándor utcában, a parkoló kialakításakor talált maradványokhoz kapcsolódhatott… Ezek jutnak eszembe. – Többször is beszélt már a Nemzeti Bank költöztetéséről, és sok anyagot össze is gyűjtött róla. Miért tartja ezt a feladatot különösen fontosnak? – A bankköltöztetés nagy kihívás volt számunkra, és a tervező is nagy kockázatot vállalt azzal, hogy beleegyezzen, hogy egy ilyen irányú tapasztalatokkal nem rendelkező munkacsoport végezze a kivitelezést. Négy szempontból jelentett nagy kihívást. Nem lehetett egy irányba vinni az épületet, irányváltoztatásra volt szükség; a kincstárajtónak költöztetéséhez milliméteres pontosság kellett; a bankban folyamatosan dolgoztak, és közben biztosítani kellett a villanyt, a vizet, a csatornázást; és végül, hogy mindezt rá lehetett bízni egy építkezési cégecskére, vagyis ránk. – A bank 1984-ben történt elköltöztetése, „elgurítása” fényesen sikerült, s mivel erről a témáról én magam is készítettem Önnel interjút, most részletesebben nem faggatom, bár tudom, hogy sokat tudna mesélni róla... Hogyan emlékszik a jégpálya építésére? – A jégpálya építését az 1968-as megyésítés után hagyták jóvá. A brassói 5-ös tröszt csíkszeredai építő munkatelepe építette, a brassói tervezőintézet tervezte, és legyünk őszinték, korábban sem a tervező, sem a kivitelező nem találkozott hasonló kihívással. Ezért van az, hogy a látási szög a tribünöknél nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. – Említette, hogy műszaki szempontból sem volt egyszerű a városközpont beépítése… – Kimondani is sok, hogy 14 ezer cölöpöt ütöttünk el a gyenge teherbírású talaj miatt… Nálunk adott pillanatban rutinmunka volt a cölöpözés, nagyon sok megyéből csodájára jártak. – Miben is áll ez a módszer? – A városi művelődési ház háromméteres átmérőjű „kutakon” áll. Azoknak a belső részéből szedik ki a földet, s a kút megy lefelé, amíg eléri a jó talajt. A cölöpözés az más módszer. Ezek a betoncölöpök négyméterestől 15 méteresig bármekkorák lehetnek. Egy cölöp keresztmetszete 35 x 35 cm. Előre elkészített betonelemekről van szó, a betonvasat öntés előtt kifeszítik, ráöntik a betont, és akkor, ahogy szoktuk mondani „elcsapják” a betonvasat, vagyis kiengedik a présből, és az a betont összehúzza, és így ütődik be a földbe. Ennek az előre feszítésnek az előnye, hogy ha 13, 15 m hosszú is, nem tud eltörni ütés közben. Van olyan tömbházunk, amelyiknek egyik fele 6 méteres cölöpön, a másik fele 11 méteresen áll. A szakszervezeti kultúrház 11 méteresen van, a kultúrház hátánál lévő toronyblokkok 7 méteresen. Az építők nem szívesen dolgoztak ilyesmivel. Voltak kellemetlenségek, voltak okoskodók, akadtak olyan vezető személyek, akik meg akartak tanítani, hogyan kell cölöpözni, mert láttak ilyesmit valahol… – A szocialista építőtelepekről sokszor mondogatták, hogy kilopták a cementet a betonból. Valóban így van ez? – Én fordítva tenném fel a kérdést. Hogy mit loptak, mit nem loptak a szocializmusban, azt nem tárgyalom, azt viszont fájlalom, hogy 1990 után a szerkezeti munkák másodrendű munkákká váltak. Most mindenkit az érdekel, hogy milyen ezüst csaptelepet, vagy szuper fajanszot választ, és látszólag szép lesz a ház, de nem biztos, hogy a szerkezeti munka is ugyanolyan. Ez országos probléma, mint ahogy az is, hogy a szakiskolákat felszámolták, és mindjárt nincs ember, aki dolgozzon, s aki dolgozik, gyakran nem ért hozzá. Annak a munkásnak, aki okoskodik, hogy „Magyarban” ezt így csináltuk, s nem tudta megmondani, hogy miért csinálták úgy, én elvből azt mondom, hogy viszontlátásra. Valamikor Kászon és Gyergyó az ácsokról volt híres, most mindjárt nem lesz ács… – 1989 után hogy alakult a megyei építkezési vállalat sorsa? – Az első négy évben, amíg kimentek a folyamatban lévő munkák, maradt a korábbi szervezési forma. Azután már a vállalatot nem lehetett fenntartani, olyan nagy volt az indirekt költség, hogy nem tudta felvenni a versenyt olyan kft.-kel, amelyeknek feleannyi személyzetük volt. Így fokozatosan lemorzsolódott. Kivált elsőként a szerelő munkatelep, abból lett az Insthar, utána kivált Gyergyó, abból lett a Gheconstar, kivált Maroshévíz, abból lett a Căliman, Udvarhelyen létrejött az ACM, Csíkszeredában a Con Inter Rt. és mások. Sokan kiváltak, mert úgy gondolták, hogy nem adnak pénzt azért, hogy valaki az irodában fizetést kapjon. Részben jogos, de ezzel meg is szűnt például a tervek ellenőrzése, módosult az anyagbeszerzés. Kétélű a dolog. Voltak, akik jobban haladtak, akik tényleg minőségi munkát tudtak végezni. De jellemző volt, hogy mindenki csinál mindent, de senki sem felel semmiért... – Mi a vállalatnak a helyzete? – Teljesen privatizálódott részek vannak. Azok a részek, amelyek külön egységek voltak, kivették a vagyon egy részét, más része maradt a központé, a központi rész pedig felosztódott az alkalmazottaknak a szövetsége között – több kis alegységre oszlott fel a vagyon. Persze nem volt zökkenőmentes, mert amikor a pénzt be kellett tenni, nem mindenki tette be, de amikor kellett követelni, hogy neki is adjanak, akkor mondta, hogy ha ő tudta volna... Hát nem éppen így van. Nem titok, nekem is van elég szép részem a központi vagyonból. – Úgy tudom, lassacskán ténylegesen nyugdíjba megy… – Nyugdíjas vagyok 2007-től, 2007–2016 között nyugdíjas is voltam és dolgoztam is, de most már kiléptem mindenből. Volt egy balesetem, és egy olyan hónap az életemben, amikor nem éppen lehetett tudni, hogy megmaradok vagy sem... Ez sok mindenen változtatott. Az már nem építő, amelyik a ház tetejére nem megy fel és nem nézi meg, hogy az emberek mit csinálnak. Én megpróbáltam a baleset után is felmenni, de már nincs meg a korábbi biztonságérzetem. Visszavonultam a szakmából, csak a tanácsadás és épületvéleményezés marad. – Vasúttörténettel és helytörténeti események kutatásával is foglalkozott… Vannak-e kutatási álmai? – Valóban foglalkoztam vasúttörténeti kérdésekkel is, de legtöbbször az motivál, hogy különböző szóbeszédet, legendaszerű dolgokat próbálok műszaki emberként tisztázni. Még vannak olyan történelmi kérdések, amelyeknek szeretnék utánajárni. Például legújabban az 1944-es hidegségi és Úz-völgyi visszavonulás foglalkoztat. Úgy tűnik, hogy az Úz-völgyében és a Gyimesekben ugyanaz történt. Csak az egyik esetben a tiszti szolga azt írta, hogy visszavonulunk, a másik helyen úgy fogalmaztak, hogy kitörünk a gyűrűből. Kevés dokumentum található a levéltárakban, de remélem, találhatok hiteles leírásokat. A székely vasút esetében is próbálok bizonyítékokat keresni arra, hogy hogyan került a vasúti csomópont Csíkszeredából Madéfalvára. Még akad számos kérdés, ami foglalkoztat. Daczó Katalin