Tankó Gyula nyugalmazott tanár, iskolaigazgató, néprajzi és helytörténeti író nyolcvan éve, 1939. február 1-jén született Gyimes­felsőlokon, és egész élete, munkássága a Gyimesekhez kötődik. Nyolcvanévesen is tevékeny, Gyi­mes­középlok egyházközségének történetén dolgozik. [caption id="attachment_83979" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: László F. Csaba[/caption] – Gyula bácsi blogján több gyerekkori élményét is olvastam, de láttam, hogy elég rég nem frissítette a blogot. Miért? – Mert a blog anyagából kiad­tam egy könyvet, azóta pedig nem nagyon volt időm írni, mert a plébánia történetéről szóló könyvön dolgozunk, és megírtuk Gyimesközép­lok monográfiáját is a könyvtárosnővel közösen. – Miért pont a középlokit? – Az én életem leginkább Gyi­mesközéplokhoz kötődik. Amikor a negyediket elvégeztem, Gyimes­felsőlokon még nem volt ötödik osztály, úgyhogy én már ötödiktől Középlokon tanultam és az internátusban laktam. Lehet, hogy fel­sőlokiakként mind kimaradtunk volna az iskolából, ha nem lett volna az az internátus. – Hányan voltak testvérek? – Hatan, de kettő meghalt, az utánam következő pedig nagyon hamar jött, szinte összeért volna. Ilyenkor nálunk az volt a szokás, hogyha valamelyik nagybácsi vagy nagynéni gyermektelen, akkor elveszik örökbe. Engem is kétévesen örökbe adtak. Már nevelőapáméknál ismertem meg a világot. A születési nevem Blága Gyula, és a nevelőapám után vagyok Tankó, de az édesszüleim részéről is volt egy Tankó nagyapám. – Teljesen a nevelőszülőkhöz tartozott, vagy visszajárt az édesszüleihez? – Ismertem őket, de nyolcéves koromig nem tudtam, hogy ők a szüleim. Akkor egy szánkózás alkalmával összeverekedtem egy gyerekkel, mert elütött. Eltörött a lábam. Amikor mondtam, hogy majd megmondom az anyámnak, hozzámvágta, hogy „Az nem is anyád!”. Ez nagyon-nagyon elkeserített akkor. Nehezen tudtam feldolgozni, mert még gyermek voltam, de láttam, hogy sírt a nevelőanyám. Aztán attól kezdve többet jártunk az igazi szüleimhez. De a nevelőszüleimről semmi rosszat nem mondhatok. Ők taníttattak, annak ellenére, hogy igazából azt szerették volna, hogy vegyem át a gazdálkodást. Így Csíkszeredában a gimnáziumban érettségiztem 1956-ban, és három évet katonáskodtam a Duna-deltában, ahol belebetegedtem a látottakba, és kiábrándultam a proletár-diktatúrából. Katonaság után egy évig Csíkszentmihályon kultúrigazgató voltam, majd felvételiztem a marosvásárhelyi főiskola magyar–román szakára, s később román szakot is végeztem a kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen. – Miért éppen a magyar–román szakot választotta? – Az irodalmat mindig szerettem. Eszembe jut, hogy egyszer fogalmazást kellett írjunk Móricz Zsigmondnak az Egyszer jóllakni című novellájához kapcsolódóan. Az enyém lett a legjobb, és kitették az utcai újságba. Egyszer érkezett az édes szülőapám, mert még Blága Gyula névvel írtam alá, s számon kérte, hogy hol éheztem? Melyik családban éheztem? Magyarázhattam, hogy ez csak fogalmazás volt… – Hány éves korában változtatott nevet? – Amikor katonának mentem. Akkor már nagyon ragaszkodtak ehhez a nevelőszüleim. Így lettem Tankó Blága Gyula, s a Blága egyszer elmaradt. – Mikor végzett? – 1965-ben végeztem a Pedagógiai Főiskolát, és kihelyeztek Gyi­mesközéplokra. Két év megszakítással – amit Hidegségen töltöttem – nyugdíjazásomig ott tanítottam. – Egyből haza tartott? Fel sem merült, hogy máshová menjen? – Nem. Közben a nevelőapámék megöregedtek, a nevelőanyám betegeskedett is, ez volt az oka annak, hogy nem mentem semerre. Nyaranta egyetemistaként s később tanárként is végig kaszáltam. Amikor pedig már tanár, majd igazgató lettem, mindig akadt egy-két kolléga is segítségnek, s még utána egy-egy bárányt levágtunk... – Miért lett tanár? – Lakott az ugrapataki iskola közelében egy ember, aki mindig a kerítésén könyökölt, nézte az elhaladókat és mindig neveket „osztogatott”. Tudtuk, hogy annak az illető embernek holnaptól más neve lesz, de nem volt, amiért haragudni. Nekem például azt mondta, hogy „a tanár”. A saját menyének azt a nevet adta, hogy „földnyomó”, mert kicsit lusta volt. De a „jóslatot” félretéve, a pályaválasztásomban biztos min­denképpen számított, hogy nagyszerű tanáraink voltak. Gyi­mes­középlokra sokszor kulák származású tanárokat helyeztek, sokukat büntetésből tették oda. – Például? – Ilyen volt például Antal Pál. A gyermekeket valósággal „behordta” a különböző szakiskolákba. Ő volt a csángók „apja”, nagyon népszerű volt. Vagy Szőcs István. A füzetét bent hagyta az asztalon, és amikor kiment, mi kezdtük forgatni, s mikor láttuk azt a gyönyörű írást, mi is követni akartuk őt. Történelmet és földrajzot tanított. Gyönyörű, színes térképeket készítettünk vele. Vagy Holló Gábor, aki a gyermekeket elvitte a hegy lábához, ahol már aztán a legelő következett, s oda ültettek rózsafákat. Még most is van belőlük. Az ő idejében teltek meg az udvarok almafával. Nagyon sokat nyert velük a község. Például emlékszem, amikor Pali bácsi anyámmal beszélt, hogy taníttasson engem tovább. Anyám mondta, hogy „nem akarom, hogy elmenjen, mert van egy csomó földünk, s mit csináljunk vele?” Pali bácsi magyarázta, hogy a földnek nem lesz semmi értéke, s addig győzködte, amíg egyszer az igazgató, Simon Venczel úgy tett, mintha felmérgelődött volna, s azt mondta, hogy „Kati néni, maga olyan reakciós!” Nézi anyám, s mondja, hogy „az lehet, igazgató bácsi, de én nem tudom, mi az”. Aztán annyit kacagtunk ezen… Na, ilyen tanáraink voltak. És én ezt a szellemet akartam folytatni. – Mikor lett igazgató? – Amikor Hidegségre áthelyeztek, rögtön igazgatónak tettek. Ez olyan ’67-’68-ban lehetett, s ha jól számolom, összevissza 28 évig voltam igazgató. 2000-ben nyugdíjba jöttem, de románt tanítottam még hét évet nálunk és a felsőloki iskolában. – Hogyan kezdte a néprajzi és a helytörténeti munkát? – A mozgást, a táncot, a nótákat, az énekeket mindig szerettem. Az már néprajz. Azonkívül mindig szerettem hallgatni azokat az embereket, akiket „nagy hazudozóknak” hívtak, s mindenki tudta, hogy nem igaz, amit mesélnek, de olyan érdekesen meséltek, hogy körülgyűlték őket. S ez nekem tetszett. Szerettem énekelni. Körülbelül 12 éves voltam, amikor apámék elengedtek a nagyobbakkal lakodalomba, egy lovas-szekeres lakodalomba. Olyan helyre kerültem, ahol a legényeket és a leányokat külön ültették le egy nagy csűrbe, amit ilyenkor szőttesekkel beborítottak. Volt ott egy pár – a leány szegről-végről rokonom volt és rettenetesen tiltották egy fiútól. Ők ketten leültek, és egész éjjel keserveseket énekeltek. Én hallgattam őket és tőlük három keservest megtanultam. – Ön, aki sokat tanulmányozta és kutatta a Gyimesek történetét, hogyan látja a székelyek és a csángók közötti ellentéteket? Tudom, hogy a szépvíziek úgy tartják, hogy a csángók rátelepedtek úgymond a területeikre, s emiatt még véres összetűzéseik is voltak. – Valóban voltak. Ez szinte a mai napig elhúzódik, de most már egyáltalán nincs alapja. Mert ami például szépvízi terület volt, mondjuk Hidegkútnál vagy Borospataka és Ugra feje, azt előre nem tudták megvásárolni, mert nem volt amivel. De akkor sem úgy ment, hogy odament valaki és foglalt. Ott a fejekben lehet, hogy építkeztek, de ahol lakóház látható, azt a szépvíziek átadták az egyházuknak, hogy ne kelljen az egyháznak fizetni templomjavításra vagy ilyesmire. S akik idejöttek, a plébániák emberei voltak, leltárba vették, hogy ki hol van, mennyi területet foglal el, tehát nem szaporodott a földjük. De pénzben, anyagilag, fejlődtek ők is. És az iskolák is így jöttek létre később. – Elsősorban a székelyek telepedtek le a Gyimesekben? – Székelyek jöttek kívülről, belülről pedig jöttek a moldvai csángók. Ez tetten érhető a táncainkon is. Nálunk a táncok három helyről származnak. Vannak a közép-európai eredetűek, amelyek a németekéhez hasonlítottak (máskülönben a keringőt ma is úgy hívják, hogy németes). Van olyan, ami a csíki községekével rokon, csak kicsit változtattak, például nem kettőt sirültek, hanem hármat. És végül egy csomó tánc Moldvából jött. Ezek a körtáncok. A körtáncok viszont annyira különböznek a románokétól, hogy azt régen Szépvízen is táncolták, s máshol is. Például a hejszát. Tehát három forrásból erednek a táncok, és azért mondják most olyan boldogan, hogy nekünk 35 féle táncunk van. De most már nem járják. – Összesen hány könyve jelent meg eddig? – Saját kötetem hét, és társszerzővel még öt. A munkáimból sok minden olvasható a Gyimesi blogon (https://tankogyula.blog.hu). Közben átvehettem a Budapesti Néprajzi Múzeum Ezüstérmét, és szinte évente vettem részt pályázatokon, ahol a gyimesiekről, szokásvilágukról írtam és mindig díjazták a dolgozataimat. Tagja vagyok a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaságnak is. – Mire a legbüszkébb? – Hát… sok mindenre. Az egyik az, hogy iskolát bővítettem olyan időben, amikor ez nem ment könnyen. Arra is büszke vagyok, hogy akárhova megyek, szeretetet érzek magam felé. Én, amikor gimnazista voltam, egyszerűen öltöztem, mégis a képzős leánykák elhívtak engem is zsúrba. Egy évvel nagyobbak voltak nálam, tíz osztályuk volt. Itt jegyzem meg, hogy mindig kettős identitásom volt: falusi legény és városi, átöltözött valaki. Csak ruhát változtattam, a többi ment magától. A kérdésre visszatérve: büszke vagyok a kollégáimra, akárhol élnek, mert most sincs olyan rendezvény, amire ne hívjanak el. De most olyan sok rossz van terjedőben mindenütt, az egész Európában s a világon, hogy… Én most félek, hogy mi lesz az ifjúsággal? Mindig ilyen gondolatok bántanak… – Nagyon megváltoztak a Gyi­mesek is… – Igen. Készítettem egy felmérést, amiben az volt az egyik kérdés, hogy „Melyik számodra a legszebb nap?” Az egyik kislány azt válaszolta: „A legboldogabb napom a karácsony és az újév, mert ekkor édesapám is itthon van, hazajön Németországból.” Ez a jellemző. – Mennyire érzi magát idősnek? Mit jelent ez a nyolcvan év? – Nem nagyon érzem a nyolcvan évet, de nem merek már annyit vállalni, mint korábban. Most csak az egyházközség-történeten dolgozom. Daczó Katalin