– Mit jelent számodra az Orbán Balázs-díj?

– Valójában akkor tudatosult bennem, hogy valóban elismerték a munkámat, amikor Marosvásárhelyen, a Kultúrpalotában átvettem a díjat. Büszke vagyok rá, és örömmel tölt el, hogy saját hazámban vagyok próféta, mert nagyon nehéz itthon hirdetni a tudományt. 

– Hogyan kezdődött, mikor találkoztál az ötvösmesterséggel először?
 
– Nekem ez hobbi, hivatás, szakma, kihívás, életforma is egyben. 1996-ban cserkészekként Ópusztaszeren voltunk, a honfoglalás 1100 éves ünnepségsorozatán, ahol rendfenntartó, tárlatvezető szerepet látott el a gyergyói csapat, emellett az ostorfonást mutattuk be Kisné Portik Irén néprajzkutató vezetésével. Mellettünk volt egy műhely, ahol rézlemez megmunkálásával foglalkoztak, hasonló technikával, mint ahogy most én. Láttam rézveretes tarsolyokat is, és eldöntöttem, hogy készítek magamnak egy ilyet. Amikor hazajöttem, próbáltam utánajárni, hogyan kell, de nem sikerült olyan minőségű információt szereznem, amit szerettem volna. Később, a Nemzeti Múzeumban tett látogatásunkkor találtam egy olyan könyvet, amely alapján el tudtam indulni, kiderült számomra, hogy méretarányosan hogyan néz ki egy rézveret. Ezek alapján készült el az első tarsolyom, s később rendszeresen részt vettem a szárhegyi kézműves-alkotótáborban, ahol tanultam, gyakoroltam, majd a népfőiskola rajz szakát is elvégeztem, Karancsi Sándor vezetésével, aki elmondta véleményét a munkáimról, és útmutatást adott. Kezdetben baráti társaságban, ismerősöknek dolgoztam, aztán egyre több megrendelésem érkezett. Hát így választott ki engem a szakma. 

– Mik készülnek a rézrontó műhelyben?

– Tarsolylemezekkel, hajkorongokkal kezdtem: ezek honfoglalás kori sírokban is megtalálhatók voltak, gazdag motívumvilággal. Aztán hajcsatokat, plaketteket, öv- és könyvvereteket, emlékplaketteket, névjegykártyatartókat, később tetődíszeket, szélkakasokat készítettem, megrendelésre. 2006-ban találkoztam a patkolt tojással, kíváncsi lettem, hogyan készül, de saját magamnak kellett kísérletezéssel eljutnom a végeredményig, nem találtam túl sok információt erre vonatkozóan. 2010-ben egy bukaresti vásáron a székelyföldi standon én voltam az egyik látványosság ezzel a művelettel. Utána volt erre is igény, bár ez egy másik vetülete a szakmának.

– Nagyrészt a honfoglalás kori motívumvilág tért vissza a köztudatba a munkáid által…

– Igen, a rézfelületen a honfoglalás kori leletanyag mintavilága elevenedik meg, ebből dolgoztam: az elején meglévő tarsolylemezeket másoltam, egy idő után hajcsatoknál és más tárgyak elkészítésénél László Gyula régészprofesszor könyveit tanulmányoztam, az ő elmélete szerint a ma embere a régi dolgokat úgy tudja visszahozni a köztudatba, ha kissé újragondolja. Így teszek én is, az ősi motívumvilágot használva saját mintáimnál, turullal, csodaszarvassal, fehér lóval, életfával – emellett különleges megrendeléseknek is eleget teszek. Így készült például rézveret a székely harisnya zsinórozását véve alapul. 

– Mi az, ami a mindennapokban erőt és ihletet ad a munkádhoz?

– Ehhez elsősorban szeretni kell a mintakincset, az anyagot, a kihívásokra nem nehézségként kell tekinteni, hanem lehetőségként, amely segít abban, hogy többek legyünk. Elkötelezettség, szeretet, alázat nélkül nem lehet végezni ezt a munkát, de kell hozzá türelem és kézügyesség is. A megrendelők visszajelzései mind-mind apró díjak, amelyek jólesnek, de ugyanakkor nem várom el, hogy dicsérjenek. 

– Bár művészi szinten munkálod meg a rezet, Rézrontó néven ismernek, és a weboldalad címe is ez. Miért? 

– A rézrontó nevet egy kézművestáborban ragasztották rám, mert a szép fényes rézlemezt kalapálással, domborítással elrontom. Mindig, ha kerestek, kérdezték, hogy hol van az a rézrontó, én meg úgy voltam vele, hogy tetszett, maga a szó is, úgy éreztem, jobban jellemez, jobban képviseli a tevékenységemet, mint például az „ötvös” vagy „rézműves”, és onnantól kezdve használtam a szakmám megjelölésére ezt a jelzőt.