Kisebbségek kezdenek uralkodni (vagy már uralkodnak) rajtunk, saját képükre és hasonlatosságukra akarnak minket alakítani, a szabadságunkra törnek – ugye milyen ismerősek az ilyen gondolatok? A történelemben számos példát találunk ezekre, például a totalitárius rendszerek folyton ellenségképekre alapoztak. A szomorú az, hogy ma, a magyar nyilvánosságban jó ideje csúcsra járatják a hasonló félelmekre és torzított információkra, szalmabábérvelésre alapozott néphergelést.
Egyesített magyar médiatér ide, konzervatív trend oda, azért romániai magyar szemszögből mégiscsak zavarnia kellene minket, hogy az anyaországból egy sértett, folyton felháborodó többségi szemléletet közvetítenek. Még akkor is, ha tudjuk, miért hangoztatják mindezt, és sokan fogékonyak nálunk is erre: alternatív világképekre alapoznak, sátánista globális erőket vizionálnak. Ami viszont ránk nézve igazán kényelmetlen, hogy homogenitásról beszélnek jó ideje, meg arról, hogy egyes kisebbségek, illetve aktivistáik veszélyesek lehetnek a fehér, heteró stb. többségre. (Szinte már nem menő heterónak lenni, hallom a túlzó panaszkodókat.) Miközben itt mi azt próbáltuk többször is elmagyarázni a románoknak, hogy attól nem lesz a többségnek kevesebb joga, ha a kisebbségeknek jogokat ad... (És igenis, ez nemcsak az őshonos etnikai, hanem más, például szexuális kisebbségekre is érvényes.)
Ha figyeltünk a román közvéleményre, mindig is voltak benne olyan háborgó hangok, hogy a magyaroknak túlságosan sok joguk van, Erdélyben elmagyarosítás folyik, Székelyföldön nem szolgálnak ki, ha nem tudsz magyarul, vagy hogy már ki se mondhatod „az igazságot” a kisebbségekről, mert megbüntetnek. Ezeket megalapozatlan és hamis többségi félelmeknek gondoljuk magyar szemszögből, sokszor akár nevettünk is rajtuk, nemde? Ám úgy látszik, nem akarjuk észrevenni a nyilvánvaló hasonlóságokat a mai magyarországi fősodorbeli kommunikációval.
A fentiekből kiindulva gondoljuk végig, hogy a magyar oktatás iránti igényünket nem egyenlőségre törekvésként, hanem pluszjogok, úgymond kiváltságok követeléseként értelmezik sokan. Helyes válasz lenne, ha a magyar oktatás fontossága melletti érvünkkel szemben a többség elkezdené mozgalomszerűen pólókra nyomtatni, hogy a román iskolák fontosak? Miközben ugyan ki gondolt a magyarok közül arra, hogy a többség oktatási intézményei nem számítanak, csakis a mi iskoláink? Gondolom, kikérnénk magunknak ezt a belemagyarázást. (Lásd a „Black lives matter – A fekete életek számítanak”-szlogenre adott „White lives matter – A fehér életek számítanak”-replikát: a „fehér” válasz a többségi cinizmus vagy értetlenség tökéletes példája, és még finoman fogalmaztam.)
Pedig közösségünknek nem is okozhatnánk nagyobb kárt annál, mint hogy magunkévá teszünk egy arrogáns és/vagy paranoiás többségi felfogást, és süketté válunk egyéb kisebbségek hangjára. Az ilyen mentalitás szerint a mellettünk élőkhöz nem is kell empátiával viszonyulnunk, nem kell együttműködés, bevonás, hatalommegosztás... Ezek ugyanis akár autonómiát jelenthetnek! Nemcsak közösségek, hanem a józan ész autonómiáját is. Vigyázat, veszélyes!
De mindenki nyugodjon meg: majd megoldja gondjainkat egy erős, atyáskodó központ. Legyen az bármelyik irányban.