Napi hat óra – ennyit tölt a romániai gyermekek közel fele (48,3 százaléka) a virtuális világban egy frissen közzétett felmérés adatai szerint. Ez lehet játék, a közösségi oldalak pörgetése, chatelés és akár információszerzés is, de a szám akkor is megdöbbentően magas. A jelenség nem ma kezdődött, és a társadalmi párbeszéd is megtörténik olykor, mégis úgy tűnik számomra, mintha egy helyben toporogva úgy tennénk, mintha ezek a riasztó adatok valótlanok lennének – amelyek mögött nyilván ott húzódik a valóság is (a családok közel felében), és valahogy mégsem szól elég hangosan az a fránya vészcsengő.
A képernyőidő korlátozása nem büntetés kellene legyen, hanem egy egyezség a gyermekkel, ami az ő javát szolgálja, s talán az sem ártana, ha ugyanúgy mi, felnőttek is beállítanánk magunknak a szabályozót, vagy legalább tesztelnénk, mennyit kütyüzünk naponta. Valószínűleg elámulnánk, s könnyebb lenne szigorúnak lenni magunkkal és a gyermekkel is.

Az okostelefonok iskolai használatának korlátozásával talán csökken a gyermekek napi „képernyőideje” és ezáltal annak a lehetősége is, hogy az online térben egymást bántsák, megalázzák, kirekesszék. Szívszorító látni, ahogy abban a pár perces szünetben egymás mellett ugyan, de mindenki a saját telefonjába merülve keresi az újabb ingereket, a pozitív visszaigazolást, az azonnali sikerélményt és még ki tudja, mit. Mert szabályozás van, teljes tiltás viszont nincs – az iskolánkénti szabályozás ellenére sokan mégis elviszik otthonról és használják a telefont az iskolában.
Amellett, hogy a gyermek hosszú távon függővé válik, megnövekedhet a depresszió kialakulásának veszélye, megjelenhet a társaktól való elidegenedés, s emellett az egészségi kockázatok is jelentősek a mindennapos maratoni telefonozás hatására.
Még ha közhelyesen hangzik is, meg kell tanulnunk okosan használni okoseszközeinket, elsősorban nekünk – szülőknek, pedagógusoknak – példát mutatni mértékletességből, (digitális) tudatosságból, és sokkal többet tenni testi-lelki egészségünkért. Bár a tiltás még mindig az egyik leggyakrabban alkalmazott módszer, megpróbálhatjuk nem bűnösnek kikiáltani a gyermeket, hanem kommunikációval, együtt töltött idővel, közös tevékenységekkel feledtetni a virtuális világot.
Az okoseszközeinket pedig használhatjuk arra a célra, amiért vannak: információszerzésre, munka és tanulás megkönnyítésére, távoli szeretteinkkel való kapcsolattartásra. A félretett, lehalkított telefonok révén az életünk is lelassulhat, más értelmet nyerhet, előtérbe kerülhetnek olyan tevékenységek, amelyekre évek óta nem jutott idő. Ugye milyen egyszerűen hangzik?