Lovas nép a magyar – ez tény, és kétség sem fér hozzá. Ősapáink lóháton foglaltak hont, vívták csatáikat, de hűséges társuk volt a mindennapi betevő megszerzésében is. Az iparosodással, a gépek térhódításával egyre kevesebb szerep jutott a lovaknak, és az erőteljes urbanizációs folyamatok nyomán jelentősen megcsappant azok száma, akik lovat tartottak. 
Az utóbbi évtizedekben azonban ismét visszaállt a lovak becsülete, egyre-másra nyílnak lovasudvarok, lovardák, hódítanak a lovassportok, de előszeretettel alkalmazzák és hatékonyan használják terápiás állatokként is a lovakat. Én, bevallom, mindig is tartottam ezektől a hatalmas, robosztus teremtményektől, és mindig félelemmel közelítettem, ha arra biztattak, hogy simogassam meg őket. Számomra a ló elöl harap, hátul rúg… Éppen ezért gondolom úgy, hogy jobb nagy ívben elkerülni őket. Csodálattal figyelem mindazokat, akik magabiztosan ülnek a lóháton és teljes összhangban dolgoznak velük. Azt mondják, a ló megérzi és átveszi a lelkiállapotodat, a hangulatodat, így ha félsz tőle, tudja, hogy ő az úr. Azon kevés alkalmak során, amikor valamilyen okból nekem kellett a ló hátára csimpaszkodnom, tényleg érezhette, hogy rettegek tőle, és amint megindult alattam a nagy hústorony, csak arra vágytam, hogy minél hamarabb leszállhassak róla. Szóval, én nem vagyok barát velük, de minden elismerésem azoké, akik értik és érzik ezeket a csodás állatokat. 

Néhány hete nem mindennapi élményben volt részem, több ezer ember társaságában. A magyar Nemzeti Lovas Színház érkezett Farkaslakára, hogy a Gordon-tetőn, a Jézus szíve kilátónál, a 22 méter magas Krisztus-ábrázolás szomszédságában bemutassák a Szent László, a lovagkirály című népi rockoperát. Úgy voltam vele, hogy üsse kő, elmegyünk, hiszen ha olyan messziről eljönnek ide bemutatni a darabot, amelyre annyi ember kíváncsi, akkor az csak jó lehet. Nem is csalódtunk! Az előadás során, amely több mint két órát tartott, három Szent László-legendát mutattak be. Színészek, akik egyben profi lovasok is, úgy énekeltek, hogy közben ugrattak, vágtáztak és a legkülönfélébb mutatványokat végezték lovaik hátán, mindezt úgy, hogy közben nem estek ki az alakított karakter szerepéből, nem ingott meg a hangjuk. Szemet gyönyörködtető, pompás állatokat láthatott a közönség, egyszerre akár több tíz is a ,,színpadon” volt (főleg amikor a csatajelenetek zajlottak), és külön élmény volt látni azt, hogy milyen profi módon mozognak a viszonylag szűk téren. A díszlet, a hang- és fényeffektusokat, a ruhákat szintén profi módon kivitelezték, így valóban mindenkinek csodás élményben lehetett része, aki úgy döntött, hogy részt vesz az előadáson. 
A Nemzeti Lovas Színház vezetői a helyi fiatalokból álló néptánccsoportot és helyi tehetséges lovasokat is bevontak az előadásukba statisztaként, ami szintén elismerésre méltó. Mindent összevetve nagyszerű élmény volt, és csak biztatni tudok mindenkit, hogy ha lesz rá lehetősége, ne hagyja ki a lovasszínházat.