Olykor megremegek tollforgatás közben, és elbizonytalanodom. Gyakran ellentétpárok formájában gyötörnek a kérdések. Használok vagy ártok írásommal? Érdekel bárkit is, amit írok, vagy nem? Írjak vagy ne írjak? Helyes vagy sem? És ezen ellentétpárok végeláthatatlan özöne gyötör gyakran éjszakákon keresztül. Mint mondják, ha kiállsz és megszólalsz, megmérettetsz! Tetszik vagy sem, így megy ez. Kollégáimmal napilapos dolgozóként gyakrabban történik meg velünk, mint elsőre gondolnánk. 
A sok írás mellett időnként olvasni is szoktam. Szükség van rá (ahogy a Bibliában is írja: nem csak kenyérrel él az ember), ugyanis ihlet, szókincs bővítése céljából a legjobb az olvasás. Időnként a magyar nyelv legkiválóbb művelőit lapozom, így bukkantam rá Mikszáth egyik tárcájára, amelyben a következőképpen ír: „A főkapitányság és a színházi intendáns kövér falatok. Szélcsendes napokon ezekből él a sajtó, ha nincsen politika és nincsen sehol semmi zavar, a főkapitány és a színházi intendáns mindig kéznél van, és azokon nagyokat lehet ütni a t. c. közönség mulattatására és épülésére.”

De ez nem helyes így. Ha a sajtónak is volna külön istene a mitológiában, az igazságos görögök bizonyosan egy ostort adtak volna az egyik kezébe, de a másikba egy szál virágot azokból, melyek egy nap alatt elhervadnak. Mert a sajtó arra való, hogy ne csak üssön az ostorával, hanem hogy a virágos keze is mozduljon egyet-egyet ott, ahol érdemet talál. „Nem járja hát, hogy az intendáns és a főkapitány mindig csak a sajtó bal kezét érezze. Hiszen miért ne lehetne jó intendáns és jó főkapitány is? Nincsenek többé lehetetlenségek” – részlet Mikszáth Kálmán egyik tárcájából. 
Szöget ütött a fejembe e gondolatszál. Minő érdekesség, amiről történelmünk egyik kiváló írója és zsurnalisztája, Mikszáth Kálmán ír. Ostor az egyik kézbe, virág a másikba? Nos, valóban lehetséges, hogy ez feloldhatja a bennem egymásnak feszülő ellentétpárokat. Emésztve magamban e gondolatmenetet, megfogalmazódott valami, amit éreztem, mégsem tudtam szavakba önteni. Előfordulhat, hogy annyira kritikusan állunk bele bizonyos dolgok leírásába, alkotunk véleményt valamiről, hogy megfeledkezünk a jóindulatról. Ennek azonban az ellenkezője is fennállhat, mikor a kritikai vizsgálódást dobjuk a sarokba, és utópisztikus dologként írunk le helyszínt és szereplőket, mintha csak filtert használnánk. Akárhogy is van, maradjunk mértékletesek, tartsuk észben: ostor és virág legyen kezünkben minden egyes alkalommal, amikor bizonyos helyzetekben véleményt formálunk adott társadalmi jelenségről, szerepkörről és szereplőkről, hiszen nekünk sem esne jól, ha állandóan az ostorcsapások sújtanának bennünket. Előbb-utóbb lelkünk szilánkosra törne.
A világ építéséhez kritikára és elismerésre egyaránt szükség van. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy időnként megremegjünk, elbizonytalanodjunk, mert a dolgok nem fehérek vagy feketék, az átmenetben van elrejtve a lényeg – a dolgok szépsége és rútsága.