Az utóbbi időben bizonyos körökben valóságos szitokká vált a liberális jelző. A jelenség mögött gyakran lapul tájékozatlanság és kognitív disszonancia, amikor azok „libsiznek” a legvehemensebben, akik a liberalizmusnak köszönhetnek sok mindent… Na, de ez nem lesz társadalomfilozófiai eszmefuttatás, csak arról szólnék, amikor már a gyermeknevelés, pedagógia területén is negatív előjellel használják a fogalmat, mondván, hogy rengeteg bajnak a liberális nevelés az oka.
Valóban megnevez a pedagógia néhány nevelési stílust, de ilyet nem. A legklasszikusabb elmélet például hármat, és ezek az autoriter, a demokratikus és a laissez-faire, azaz „ráhagyó” nevelési irányzat.
Vegyük nagyító alá ezeket, hátha tisztul a kép! Az autoriter/diktatórikus nevelés sokunk számára igencsak ismerős lehet, és nemcsak gyermekkorunkból, az iskolából, mert igazából ma sem ment ki divatból. Az autoriter szülő eszköze a tekintélyelvűség, a hatalom – az van, amit ő mond, úgy kell csinálni, élni, ahogy ő kijelenti, és kész. A gyermeknek kuss a neve, végezze a dolgát, s ha nem teszi, jön a büntetés. Belső motiváció így nem nagyon alakul ki, a hajtóerő a félelem és a megfelelni vágyás. Az ilyen légkörű család melegágya az önbizalom- és kezdeményezőkészség hiányának, a nyílt vagy elfojtott agressziónak stb.
A demokratikus nevelést alkalmazó szülő figyelembe veszi a gyermek akaratát, meghallgatja a véleményét, miközben a sajátját sem rejti véka alá. Ha tilt, akkor elmagyarázza. Alapérték számára az együttműködés, a közösen lefektetett szabályok, a nyílt kommunikáció, illetve a rugalmas következetesség. Tévesen ezt szokták liberálisnak nevezni, bár az irányzat közel sem azt jelenti, hogy mindenkinek mindent lehet és szabad! Épp az a lényege, hogy a feladatokból és a döntésekből is mindenki a maga szintjén kiveszi a részét, ugyanakkor vállalja tettei következményeit is. A közösen meghatározott keretek között a gyermekeknek van választási lehetőségük az őket érintő dolgokban. Az így működő családokban az érzelmek is szabadon kifejezhetők, és a gyermekek általában kiegyensúlyozottak, empatikusak, elfogadók lesznek, és teret kapnak a kibontakozásra, fejlődésre.
És végül jöjjön a laissez-faire nevelés. Ebben az esetben a gyermek nő, mint a gomba, nincsenek keretek, szabályok, világos elvárások, és a mulasztásnak sem belátható következményei. Szabados, néha anarchiába hajló légkör uralkodik a „ráhagyó” családokban, és igazából senkinek az igényei nem érvényesülnek megfelelően. A gyermek valójában nem szabadságot, hanem magárahagyottságot él meg, ugyanis a közösen meghatározott határok (amiben jó a demokratikus nevelés) biztonságot, kiszámíthatóságot jelentenek számára. Na, ez nincs az engedékeny családokban, csak az „ereszd el a hajam” és a káosz. A vicc az, hogy a közbeszédben épp erre sütik rá a liberális bélyeget, pedig ez egyáltalán nem az! A negatív hatásait sem tagadja senki, sőt a liberális értékeket valló szakemberek is rendre felhívják a figyelmet a hátrányaira.
A lényeg, hogy létezik egymás tiszteletén alapuló nevelés is. Akár ki is lehet próbálni…