A hegyek védő ölelését jól ismerik, kik a lábainál élnek. Kifogják a szeleket, megszelídítik a viharokat, hűsítik a kánikulát, csendes esőket küldenek, hajnali harmatot a friss vetésre. Kivéve, ha az időjárás meg nem bolondul, de még akkor es jobb a hegyen, mint a síkságon, mert a víz olyan, fiam, hogy lefele folyik mindég.
Van nálunk elég belőle, hegyből es, de, szerencse, vízből es. Még eddig. Hál’ istennek. Maradjon es így. Na de most a hegyekről szól a mese.
A hegyek olyanok, mint az emberek. (Vagy az emberek olyanok, mint a hegyek – tudni fogod, melyik az igaz, ha tudod a választ arra a kérdésre, melyikük volt itt előbb.)
Vannak köztük marconák, fennhéjázók, akik örökkétig az orrukat olyan fenn hordják, hogy a felhőktől látni se lehet. Vagy ahogy nálunk szoktuk mondani: szaros karóval se lehet felérni.
Vannak köztük piperkőcök, akik állandóan öltözködnek, télen fehér, tavasszal és nyáron zöld, ősszel sárga, barna ruhát öltenek magukra, így szórakoztatják magukat és a rajtuk élő kis lényeket, mint amilyen az ember, a medve, a szarvas vagy a még kisebbek, róka koma, nyulambulam, vakond gazda vagy mókus úrfi.
Vannak köztük ádáz katonák, akik büszkék örökzöld ruhájukra, abban járnak télen-nyáron, akik egyszer régen nagyot dobbantottak a lábukkal, hogy innen egy tapodtat sem mennek tovább, s azóta is őrzik a helyet kidüllesztett sziklamellel. S bár azóta évmilliók alatt pici folyó tört utat rajtuk magának (és mindenféle két vagy négy lábon járó, csúszó, repülő, ugráló, úszó lénynek), ők megvetően mormogják, hogy a kő marad, a víz szalad...
Vannak köztük hórihorgasak, hogy az eget meszelik, állandó ködben, felhőben, esőben, hóban fürdetik az arcukat, s amikor nagy ritkán kibújnak a napfényre, csodálkozva és ámulattal nézik saját meredek, bokrokkal tűzdelt, zöld oldalaikat, melyeken iciripiciri fehér bárányok és hosszú szarvú zergék legelésznek és szökdösnek játékosan.
Vannak köztük zömök, alacsony, kedélyes fickók, akik túl sokat nem adnak az öltözetükre, amilyen, olyan, hiszen egy hegyöltővel ezelőtt még lávát prüszköltek rá, nem is volt olyan régen, és még bármikor előfordulhat a következő pár tíz­ezer évben. „Addig akár pálmafák is megtelepedhetnek rajtunk, ha szeretik a borvizet” – így viccelődnek egymással.
Mi, hegyvidéki emberek, általában azokat a hegyeket szeretjük, amelyeknek alakját, arcát, erdőit gyermekkorunk óta ismerjük, járjuk. Akiket ha meglátunk messziről hazatérve, akkor tudjuk, hogy otthon vagyunk rögvest. Kinek a Gyergyói-havasok, kinek a Kelemen-havasok, kinek a Hargita, kinek a Csomád-hegység valamelyik szeglete ez, brassóiaknak a Cenk, kászoniaknak a Nyerges-tető. 
Neked melyik a szíved csücske, és miért? Írd meg nekünk a gyorgy.emoke@hargitanepe.ro e-mail-címre. Gyűjtsük össze együtt Erdély 7 legcsodálatosabb hegyvidékét!
Várja leveled, kommented:
a Székely Csürke