Néhány éves volt a gyermekem, amikor egy átlagos hétköznapon valami kihozott a sodromból, lobbanékony, temperamentumos ember lévén dühöngtem, kiabáltam, és egyszer csak megláttam a szemében a félelmet. Leálltam azonnal, és nagyon meg akartam érteni: miért vagyok ilyen? Mi történik ilyenkor velem? Miért olyan nehéz kontrollálni a dühöm? Hogyan hat ez másokra? Mit tesz velem? Persze sürgősen választ szerettem volna kapni, de hát ez nem megy ilyen könnyen. Viszont akkor tudatosan elindultam egy úton, és azóta is áldásként tekintek a lehetőségre: volt alkalmam tanulni magamról, avatott szakemberek segítségével.

Mélyvíz, nem csak úszóknak
A felvázolt történetet nevezhetjük önismereti útnak. Szakszerű megfogalmazásban az önismeret saját személyiségünk, azaz érzéseink, gondolataink, viselkedésünk és ezek egymással való kölcsönhatásának a felismerése, megértése. Általa ráláthatunk azokra a mozgatórugókra, amelyek alapján működünk. Felfedezzük, hogy adott helyzetek, személyek miért pont azokat az érzelmeket, gondolatokat, reakciókat hozzák ki belőlünk, például miért fagyunk le egy kritikus megjegyzéstől, vagy mi akadályoz abban, hogy kiálljunk magunkért bizonyos emberekkel szemben. Tudatosabbá válnak az erősségeink (mindenkinek van ilyen), elfogadóbbakká válhatunk a gyengeségeinkkel szemben, és könnyebben változtathatunk ezeken, ha úgy érzékeljük, hogy jóllétünk, kapcsolataink, érvényesülésünk útjában állnak. 
Sokan mondják, hogy á, én ismerem magam. Igazából csak a saját magáról alkotott képre van a legtöbb embernek rálátása, és arra, hogy milyen szeretne lenni, vagyis hogy milyennek szeretné, hogy lássák mások. Pszichénk általában „vigyáz” ránk, és mélyebbre „süllyeszti” a fájdalmasabb, árnyékosabb dolgainkat, a kora gyermekkori tapasztalásaink, traumáink, belénk égett mintáink nem törnek a hétköznapokban a felszínre, ahogy az sem, hogy milyen énvédő mechanizmusokat, megküzdési stratégiákat működtetünk a mindennapokban, és miért pont azokat, és miért pont úgy. De mindez (és még sok egyéb) személyiségünk része, ettől vagyunk olyanok, amilyenek. Az önismeret által jobban beleláthatunk a mélybe, és ezáltal akár olyan rétegeket is megérthetünk, amitől teljesebbé válunk mi magunk, és ezáltal teljesebbé válik az életünk is.

„Tetten érni” az érzéseket
Egy önismereti témájú könyv, előadás elindíthat az úton, eljuthatunk a felismerésig, hogy tényleg, biztos velem is ez van, biztosan ezért működöm így. A változáshoz viszont több kell. Mert a lényeg nem önmagában a megértés, hanem az, hogy amit megtanultam magamról, azt működtetni is tudjam a kapcsolataimban, munkámban, bárhol. Nem elég, ha például rájövök, hogy általában akkor vesztem el a fejem, ha úgy érzem, hogy korlátoznak valamiben, és ez oda vezethető vissza, hogy apám minden tettemet szabályozni akarta gyermekkoromban. Az igazi nyereség az lesz, ha helyzetbe kerülök, akkor már képes leszek „tetten érni” az érzéseimet, és nem visszacsúszni a gyermeki énembe, hanem felnőttként, a határaim felvázolásával vagy csak egy egyszerű „sajnálom, ez most nem fér bele” mondattal reagáljak. 
Egy másik ember (például pszichológus) vagy emberek csoportja (önismereti csoport) tudja igazán elősegíteni a fejlődést. Mert a külső szem észreveszi azt is, amit elnyomunk magunkban. Egy teljesebb képet tud visszatükrözni rólunk, mert szembesíthet fájdalmas, kellemetlen dolgokkal, fura megnyilvánulásainkkal. Egy biztonságos csoportban megláthatom, hogy mit váltok ki másokban, miért reagálnak rám az emberek úgy, ahogy, és felfedezhetem, hogy mások viselkedése mit mozgat meg bennem. Sőt, ki is lehet próbálni, hogyha másképp működöm, az milyen hatást vált ki a társakban.

Kézbe venni az életünket
Az önismeret változás és fejlődés. Jó eszköz arra, hogy „viszonyban legyünk” önmagunkkal. Hogy ne csak úgy sodorjanak bennünket az indulataink, sértődéseink, irigységeink, dacunk, szégyenünk, vagy ne a külső körülmények, a megfelelési vágy, a rosszul értelmezett kitartás irányítsa az életünket, hanem mi magunk, ismerve saját igényeinket, szükségleteinket, valós vágyainkat. Ezek azok a biztos támpontok, amelyek alapján képessé tudunk válni a rugalmas alkalmazkodásra, a magabiztosabb fellépésre, a nemet mondásra, ha az kell, és a kivárásra, ha arra van szükség. Kapcsolatainkból pedig jó eséllyel eltünedeznek a játszmák, mert képesek leszünk arról beszélni, ami bennünk zajlik, és talán könnyebb lesz meghallani a másikat is.
Ismerkedjünk hát önmagunkkal? A válasz nem lehet más, mint hogy igen! Ártani biztos nem árt, ahogy mifelénk mondják, ráadásul ennél többre képes: nagy valószínűséggel kiegyensúlyozottabban sikerül működnünk a mindennapokban és a kapcsolatainkban is. Kézbe vehetjük az életünket. És ez egyáltalán nem kevés…